Drábik János

Mennyiben kapcsolható egy etnikumhoz a pénzügyi világválság?

(A ’Ki választotta ki a kiválasztottakat?’ sorozat hetedik része)

 

David Rothkopf, aki a Carnegie Nemzetközi Béke Alapítvány (Carnegie Endowment for International Peace) kutatója, és amellett számos tekintélyes intézmény irányítótestületének tagja, a közelmúltban könyvet jelentetett meg „Superclass” címmel, amelyben a globális hatalmi elitet és az általuk irányított világrendszert veszi közelebbről szemügyre. Azt állítja, hogy ehhez a világelithez körülbelül hatezren tartoznak, akik azonban a legnagyobb pénzintézetek és vállalatok tulajdonosai, igazgatói, menedzserei. Sokan közülük a mindenkori kormányok tagjai vagy szakértői. Döntéseik kihatnak szinte minden egyes ember életére. A világhír nem elég ahhoz, hogy valaki ennek a kiválasztott csoportnak a tagja legyen. Olyan politikusok, mint Gorbacsov vagy Blair, átmenetileg a tagjai voltak, de már nem azok. Henry Kissinger és Bill Clinton viszont még most is eme hatezer kiválasztott közé tartozik.

Az általuk kialakított és irányított világrend rendkívül egyenlőtlen és ingatag. A New Yorki szuper-bankárok és a Pénzimpérium központjának számító City of London urai számára eljött az idő, hogy felismerjék: nem tehetik többé azt a világgal, amit eddig tettek. Ennek az elitnek az egyik tekintélyes tagja Peter Sutherland. Ő azok közé tartozik, akik szinte minden irányító feladatra alkalmasak, végtelenül sokoldalúak, rugalmasak, flexibilisek, azaz „flexiánok”. Nos, Peter Sutherland a British Petróleum Részvénytársaság elnöke 1997-től napjainkig. Ugyancsak ő az elnöke a Goldman Sachs International-nek 1995-től napjainkig. 2008-ban a pénzimpérium sztáregyetemének, a London School of Economics-nak az elnöki tisztét is ellátta. Ezt megelőzően a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization) alapító vezérigazgatója volt. 1993. júliusától pedig ő töltötte be a GATT (General Agreement on Tariffs and Trade – Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény) vezérigazgatói tisztségét. Ő volt a Maastrichtban működő European Institute of Public Administration kormányzótanácsának az elnöke 1991-től 1996-ig.

Sutherland 2009-ben lemondott a British Petróleum elnöki tisztségéről, de ma is számos nagybefolyású funkciót lát el. Már utaltunk rá: ő a Goldman Sachs Group-hoz tartozó Goldman Sachs International-nek az elnöke és ügyvezető igazgatója, és igazgatói rangban a Goldman Sachs Csoport fő tanácsadója. Hogy milyen különleges képességű polihisztor „flexiánnal” van dolgunk, azt jól mutatja, hogy a Háromoldalú Bizottság (Trilateral Commission) európai tiszteletbeli elnöke. Számos alkalommal részt vett a Bilderberg Csoport tanácskozásain, és ő a Vatikán egyik legfőbb pénzügyi tanácsadója. Peter Sutherland azonban volt már Írország legfőbb államügyésze, és Brüsszelben az Európai Integráció kormányának számító Commission (a Bizottság) tagjaként ő volt a versenyügyi biztos 1985-től 1989-ig. 1989-től 1993-ig az Allied Irish Bank elnöki tisztét látta el. Dolgozott a svéd Telefonaktiebolaget LM Ericsson számára is, mint igazgató, és 2010. januárja óta az Allianz SE nevű Európai Uniós részvénytársaság felügyelő bizottságának is a tagja. A felsorolást itt abbahagyjuk, mert még folytathatnánk. De már ennyi is elég annak a bizonyítására, hogy a világelithez tartozó mintegy hatezer személy nem átlagember, hanem különleges hatalommal és befolyással rendelkezik.

Amikor felmerült annak a lehetősége 2010. májusában és júniusában, hogy az Egyesült Államok Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottsága (Security Exchange Commission, SEC), valamint a Szenátus felelősségre vonja a Goldman Sachs vezetőit, nagy összegű pénzügyi csalások gyanújával, akkor ez – a megfigyelők szerint – érezhető aggodalmat keltett New York több zsidó származású amerikaiak által lakott negyedében. Ez a közvélemény figyelmét is felkeltette. Ebben az időben több tekintélyes lap is foglalkozott azzal, hogy mennyiben lehet a Wall Street vezető üzletembereinek, bankárainak a magatartását összekapcsolni azzal a ténnyel, hogy zsidók, illetve zsidó származásúak. Egyes cikkírók számára nem az volt a kérdés, hogy a zsidó bankároknak a negatív tulajdonságai vagy az olyan közismerten zsidó tulajdonban lévő vállalatok, mint a Goldman Sachs, elítélhető magatartása összefüggésbe hozható-e azzal, hogy ezek a bankárok és üzletemberek zsidó származásúak, továbbá, hogy a zsidó szokásoknak és hagyományoknak megfelelően viselkednek. Számukra az volt a kérdés, hogy aki a Goldman Sachs-et bírálja, vagy utal e szuper-bankház kifogásolható eljárásaira, az antiszemita-e vagy sem?

Az 1980-as években Amerikában Michael Milken nevéhez fűződik az egyik legnagyobb pénzügyi botrány. Ő volt az, aki a „junk bond”-nak (bóvli kötvénynek) nevezett magashozamú értékpapírokkal üzletelt a pénzpiacon. Milken-t 1989-ben kilencvennyolc-rendbeli értékpapírokkal és pénzszerző tevékenységgel kapcsolatos csalásért és zsarolásért, valamint illegális bennfentes információkkal való kereskedésért vonták felelősségre. Vádalku keretében hat vádpontban elismerte bűnösségét, és ezért tízévi szabadságvesztésre ítélték, továbbá a SEC végérvényesen eltiltotta pénzügyi tevékenységtől. Michael Milkent végül is kevesebb, mint két év börtönbüntetés letöltése után szabad lábra helyezték.

„A bóvli kötvények királya”, Milken, olyan értékpapírokkal üzletelt, amelyeknek számos angol elnevezése van. Valamennyi arra utal, hogy olyan értékpapírral van dolgunk, amelyet megvásárláskor a hitelminősítők beruházásra alkalmatlannak soroltak be. Azért nem alkalmasak a befektetésre, mert fokozottan ki vannak téve a legkülönfélébb kockázatoknak. Milken azonban a bóvli kötvények segítségével több, mint kétmilliárd dolláros vagyonra tett szert, és a Forbes magazin 2007-ben őt jelölte meg a világ 458-ik leggazdagabb emberének.

A Pulitzer-díjas James Stewart 1992-ben részletesen is feltárta „Den of the Thieves” (A tolvajok darázsfészke) című dokumentumkönyvében, hogy 1982-től hogyan terjedt el a bennfentes kereskedés, és ezt miként használták ki olyan gátlástalan spekulánsok, mint Ivan Boesky, a már említett Michael Milken, Martin Siegel, Dennis Levine, Robert Freeman, Richard Wigton, Timothy Tabor, John A. Mulheren, Lowell Milken, Robert Wilkis, és számos hasonló Wall Streeti pénzember. Stewart megismerteteti a közvéleményt azokkal a gondosan álcázott, szinte misztikus pénzügyi manipulációkkal, amelyek végül is az 1987-es pénzügyi összeomlásban csúcsosodtak ki. Milken, Boesky és társai szolgáltatták a példát az Enron, a Tyco és az Adelphia beruházói számára, akik megpróbálták a gátlástalan szerzésben és a piac manipulálásában még mestereiket is túlszárnyalni.

Közismert tény, hogy az askenázi zsidó lakosság IQ-ja (intelligencia-hányadosa) magasabb, mint az átlag európaiaké. Ebből következhet az is, hogy ha egy bizonyos foglalkozási ágban, például a matematikában, domináns szerepe van a zsidó származásúaknak, akkor ez többek között azért is lehet, mert magasabb IQ-juk erre alkalmassá teszi őket. Amikor a nagyszabású pénzügyi botrányok kirobbantak, és ismertté vált, hogy az ezekben résztvevő kulcsszereplők döntő többsége zsidó származású, felmerült a kérdés, hogy van-e ennek valami köze származásukhoz. James Stewart úgy gondolta, hogy igen, és ezért keményen támadták, és könyvét antiszemitának minősítették. Már az elég volt az antiszemitizmus vádjához, hogy gyakran emlegetett zsidó neveket. A vitával kapcsolatban egyes hozzászólók a következőképpen érveltek:

„Ha kimutatjuk, hogy tíz utcai bűncselekmény elkövetője közül kilenc színesbőrű, akkor ez egy figyelmetérdemlő szociológiai megfigyelés. Ha kimutatjuk, hogy tíz értékpapír csalás bűncselekményével vádolt személy közül kilenc zsidó, akkor ez antiszemita becsmérlés. Pedig nehéz lényegi különbséget látni.”

Michael Kinsley, aki a Harvardon szerezte diplomáját és a Rhodes ösztöndíjat is elnyerte, és többek között a The Economist amerikai szerkesztőségét is vezette, annak az internetes magazinnak főszerkesztője, amely 2010-ben indult be. Ehhez tartozik a The Occidental Observer Blog, amelynek a 2010. május 2.-i bejegyzésében olvashatjuk Michael Kinsley írását. Ebben részletesen elemezte: zsidó szempontból hogyan ítélik meg a nemzetközi pénzrendszer összeomlását.

Kinsley „How to Think About: Jewish Bankers” című írásában elismeri, hogy a zsidók kulcsszerepet töltenek be a Wall Streeten, és az is helyénvaló, ha valaki bírál egy olyan zsidó pénzintézetet, mint a Goldman Sachs. De csak annyiban, ha nem tesz említést arról, hogy a zsidó értékrendnek, a zsidósághoz való tartozásnak bármi köze is van ahhoz, hogy miként működik a Wall Street és a Goldman Sachs.

Kinsley ezt írja hivatkozott írásában:

„Néha a zsidókra és a pénzre vonatkozó közhelyek durvább formában fejeződnek ki: A zsidók pénzéhesek, hazudnak, csalnak, lopnak a pénzért, megengedhetetlen befolyást gyakorolnak a kormányra, ezt az illetéktelen befolyást gondosan fenntartják és gátlástalanul kihasználják, és így tovább. Az elmúlt hetekben sokan mondtak ehhez hasonlókat a Goldman Sachs-ről, de a zsidókra való hivatkozás nélkül. Valamennyi antiszemita lenne? Nem. Lehetővé kell tenni a Goldman Sachs legkeményebb formában történő bírálatát is, ha az megalapozott – anélkül, hogy ezért bárkit antiszemitának minősítenének.”

Lehetséges tehát azzal érvelni, hogy a pénzügyi szférában uralkodó rossz szokásoknak és elítélendő magatartásformáknak van valami köze a zsidó mivolthoz. A szélesebb megközelítés az, hogy a zsidó lét lényegéhez tartozik egy sajátos kultúrának a létrehozása. Kevin MacDonald Kalifornia Long Beach Egyetemének a tanára, a „The Culture of Critique”(A kultúra kritikája 1998, 2002) című világhírű mű szerzője, úgy látja, hogy ennek az érvelésnek két fontos része van. Első megjegyzése, hogy a júdaizmus, mint csoport megmaradási és fejlődési stratégia mindig tartalmazta a csoporton belüli és csoporton kívüli megkülönböztetést, mint a zsidó gondolkodásmód meghatározó elemét. Teljesen különböző erkölcsi követelményeket alkalmazott a csoporton belül és a csoporton kívül. Ennek következtében a zsidó erkölcsi univerzum partikulárissá vált, és a nem-zsidókkal szembeni magatartás célirányossá alakult, és gyakorlati eredményességhez lett kapcsolva.

Célja a személyes haszon maximalizálása minden morális gátlás nélkül. Az etikai megfontolások mellőzése a nem-zsidókra jelentős hatást gyakorolt. Például a hagyományos társadalmakban elfogadott minta volt, hogy a zsidók szövetkeztek az ugyancsak mások munkájából élő nem-zsidó elitekkel. Ebben a gyakorlatban kétségtelenül felismerhető a megszakítás nélküli, folyamatos fejlődésnek a biztosítása. A zsidók voltak az ideális közvetítők a különböző kizsákmányoló elitek között, pontosan azért, mert mint genetikailag elkülönült csoportnak az érdekei maximálisan különböztek a kizsákmányolt lakosság érdekeitől. Az ilyen egyénektől elvárható, hogy maximális lojalitással viselkedjenek az uralkodókhoz, és minimális gátlást tanúsítsanak, amikor csak eszköznek tekintik céljaik eléréshez az embert, beleértve a kizsákmányolásukat.

MacDonald második megjegyzése, hogy ki kell mutatni: A zsidók magatartásában mennyiben tükröződik az a kettősmorál, amely mindenütt jelen van a zsidó vallásos írásokban. A zsidóellenes magatartás hosszú történetében valóban kiemelt szerep van annak a vádnak, hogy a zsidók embergyűlölők, akiknek negatív személyi tulajdonságaik vannak, és akik túlságosan is hajlandók a nem-zsidók kizsákmányolására. Idézi Tacitust, aki szerint a zsidók „egymás között szigorúan becsületesek, mindig készek a részvétre és az együttérzésre, noha az emberiség többi részét gyűlölt ellenségnek tekintik.”

Hivatkozik MacDonald Immanuel Kant, német filozófusra, aki szerint „a zsidók az uzsorások nemzete, (…) akik becsapják azokat az embereket, akik között menedéket találtak, (…) akik azt a formulát, hogy „a vevő legyen óvatos” (féljen csak a vevő) a legmagasabb rangú alapelvvé tették a velünk való kapcsolataikban”.

Idézi Werner Sombart-ot, a kiváló német közgazdászt és gazdaságtörténészt is. „Egy zsidó a zsidókkal rendkívül körültekintően jár el, amikor megmér valamit, hogy az eredmény igazságos legyen; amikor azonban nem-zsidóval lép üzleti kapcsolatra, akkor már lazábban viselkedik még akkor is, ha így méltánytalan előnyhöz jut.”

A zsidó történész, Heinrich Graetz pedig ezt mondta: „A lengyel zsidónak örömet okoz a csalás, ha rászed valakit, mert ez a győzelem mámorával ajándékozza meg őt. De a saját népéhez tartozókat nem tudja ily módon kezelni. Azok ugyanolyan éles-eszűek, mint ő. A nem-zsidó lett a vesztes, és viselte el a Talmudon képzett lengyel zsidó gondolkodásának a következményeit.”

Max Weber, német szociológus árnyaltabban fogalmaz: „Pária népként a zsidók megtartották a kettősmorált, amely valamennyi közösség kezdeti gazdasági gyakorlatára jellemző volt.”

Hertzl Tivadar, aki a cionizmus egyik megalapítója és vezetője volt, ezeket írta: „Az antiszemitizmus érthető válasz a zsidó fogyatékosságokra, amelyek végül is a zsidók üldözéséhez vezettek a nem-zsidók részéről: A zsidókat „piócáknak” nevelik, akik „félelmetes pénzügyi hatalmat” birtokolnak; ők voltak „a pénzimádók, akik nem voltak képesek megérteni, hogy egy ember más motívumból is cselekedhet, mint a pénz”. ”

Végül álljon itt még Edward A. Ross véleménye: „A hatóságok arról panaszkodnak, hogy a kelet-európai héberek nem éreznek tiszteletet a törvény iránt, és hajlamosak megszegni a jogszabályokat, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak. (…) A biztosítótársaságok sokkal lelkiismeretesebben vizsgálják ki a zsidó tűzeseteket, mint a többit. A hitelnyújtók azt mondják, hogy a zsidó kereskedők gyakran megbízhatatlanok, és fizetésképtelenséget színlelnek azért, hogy megszabaduljanak adósságaiktól. A bevándorlónak a hazudozása miatt nagyon rossz a hírneve. Boston északi részében a zsidóknak az a hajlandósága, hogy hamisan tanúskodjanak, közmondásossá vált.

A figyelemreméltó az, hogy a zsidó közösségen belül a csalásnak van bizonyos legitimitása. A sikeres csalók ezt nem is tagadják, és valójában az adott közösség megbecsült támogatói lesznek. Michael Milken például a Los Angelesi zsidó közösségnek az egyik köztiszteletben álló tagja, aki igen sokat áldoz a közösségi ügyek finanszírozására. Ivan Boesky 20 millió dollárt adott a Zsidó Teológiai szeminárium könyvtára számára. Mark Rich is dollármilliókat fordított egy sor zsidó közösségi ügyre, beleértve a Birthright Israel program bőkezű finanszírozását. Ennek a programnak a célja növelni a zsidó öntudatot és a zsidósággal való azonosulást a fiatal zsidók körében. Azoknak a listája, akik rávették Bill Clintont elnöksége utolsó óráiban, hogy kegyelmezzen meg Mark Rich-nek, az izraeli társadalom és a zsidó jótékonykodás „Who is Who?”-jának tekinthető.

Megerősödött az a vélemény, hogy a zsidó pénzügyi elit a nem-zsidó világot pénzszerzési eszköznek tekinti, és teljesen mellőzi a morális szempontokat. Mások úgy fogalmaznak, hogy a pénzügyi elit sokkal inkább úgy viselkedett, mint egy szervezett bűnszövetség, és nem úgy, mint felelősségtudattal rendelkező polgárok közössége, amelynek a tagjai el vannak kötelezve a társadalom hosszútávú fennmaradásának. A szervezett bűnözés gyakorlói általában az alacsonyabb társadalmi osztályokból származnak. Miközben a világ pénzügyi rendszerének az összeomlását a társadalom csúcsán élő csoportok tagjai okozták. A szuper-gazdag pénzügyi cégek, a hitelminősítő ügynökségek és a kormánynál elhelyezett bizalmi emberek együttműködése tette lehetővé a hazárdírozó elit közpénzből való szanálását, és azt, hogy ne kerüljön sor valódi tényfeltárásra és a felelősök elszámoltatására. Kétségesnek tűnik, hogy mindez pontosan ugyanígy történt volna, ha az Egyesült Államokban korábban a hatalmi elit szerepét betöltő WASP-ok (White Anglo-Saxon Protestant – Fehér Angolszász Protestáns) kezében lett volna a kormányzati és a pénzügyi szféra irányítása.

Kevin MacDonald úgy véli, hogy társadalomlélektani fogalmakkal kifejezve a zsidók úgy viselkednek a nem-zsidókkal szemben, amit szociopátiának lehet minősíteni. A szociopata személyiség nehezen tud beilleszkedni a társadalomba, és bizonyos vonatkozásban lelki beállítódása és viselkedése eltér az átlagemberek normálisnak tartott magatartásától. A Wall Street szuper-gazdag pénzembereinek egyes csoportjait nem érdekelték hazárd ügyleteik erkölcsi következményei. Nem éreztek empátiát azokkal szemben, akiket ezek a következmények sújtanak. Az idegtudomány kimutatta, hogy olyan emberek, akik nagyon is képesek együtt-érezni azokkal az embertársaikkal, akikkel egy etnikai és társadalmi csoporthoz tartoznak, nem képesek ugyanerre az átélésre, beleérzésre a kívülállókkal szemben. Különösen igaz az, ha erősen etnocentrikus beállítódásúak.

Ebből következik, hogy egy erős azonosságtudattal rendelkező zsidó a mintaképe lehet a közösségi-érzésű, szolidárisan gondolkodó embernek, ha a saját csoportján belül tartózkodik, és ugyanő képes hidegvérűen és számítóan viselkedni a kívülállókkal szemben anélkül, hogy az áldozatokkal szemben legkisebb lelkiismeret-furdalást vagy empátiát érezné. Ebből az is következik, hogy nem érez felelősséget annak a társadalomnak a hosszú-távú jövőjét illetően, amelyben él.

Mindezt jól szemlélteti, hogy Amerikában az egyik országosan sugárzott TV műsorban megkérdezték Lloyd Blankfein-től, a Goldman Sachs első emberétől, vajon a Wall Street létezése mindent összevetve jó-e Amerika számára vagy sem. Csinál-e olyasmit, aminek pozitív társadalmi hatása van? Blankfein nem tudott erre meggyőző választ adni. Matt Taibbinak a Goldman Sachs-ről mondott jellemzése pedig szinte közmondás-szerűvé vált: „A világ legnagyobb beruházó bankja hatalmas vámpír-tintahal, amely rátekeredett az emberiség arcára, és szakadatlanul szívja ki és tölti át a vérét mindenbe, aminek pénz szaga van.”

A Rolling Stones cikkírójának ezt az analógiáját azonnal antiszemitának minősítette az egyre nagyobb befolyással rendelkező gondolatrendőrség. Azt állították, „ez a mondat túl megy minden zsidókra és pénzre vonatkozó közhelyen, és érintkezik más klasszikus antiszemita témákkal, amelyek szerint a zsidók idegen és embertelen lényekként mérgezik az emberiséget és a társadalmat, és még bizonyos fokig utal is a hírhedt vérvádra, miszerint a zsidók ki szokták szívni a keresztény csecsemők vérét, hogy macezt készítsenek.”

Emlékeztet arra a közkeletű nézetre is, hogy a pénzügyi szektor nem vesz részt az értékhordozó termékek és szolgáltatások létrehozásában, hanem csak annak elosztásában, és így lényegében vagyont vesz el a társadalom egészétől. A gazdasági élősködés ugyancsak ókorba visszanyúló vád a zsidók magatartásával szemben. Tény azonban, hogy a zsidó irányítás alatt álló pénzügyi szektor teljes mértékben maga alá rendelte a reálgazdaságot, és ténylegesen annak a jövedelmét is magához vonta.

Lehet-e bizonyítani, hogy a jelenlegi zsidó pénzügyi elit magatartása kapcsolatos a zsidóságnak a nem-zsidó közösségekhez tanúsított etikai viszonyulásához a történelemben? Erre a kérdésre kísérelt meg választ adni Albert Lindemann az 1997-ben megjelent „Esau’s Tears” (Ézsau könnyei) című munkájában. Lindemann abból indul ki, hogy a modern európai antiszemitizmus szoros kapcsolatban van a zsidók felemelkedésével. A zsidók kulturális, politikai és gazdasági hatalma a XIX. században bontakozott ki. Ebből az is következik, hogy az antiszemitizmus szempontjából meghatározó szerepe volt a különböző érdekcsoportok között meglévő konfliktusoknak. Az antiszemiták gyakran felnagyítják a zsidó tulajdonságokat, adott esetben pedig még ki is találnak ilyeneket.

Lindemann azonban kétségbe vonja, hogy az antiszemitizmus lényegében a keresztény vallási eszmerendszer irracionális maradványa, illetve valamiféle személyiségbeli fogyatékosságok lelki kivetülése lenne. Részletesen megvizsgálja ezt a kérdést Ausztriában, Angliában, Franciaországban, Németországban, Romániában, Oroszországban és Amerikában. Arra törekszik, hogy megtalálja a közös tényezőket. A felsorolt országokból több szempontból indokolt először az orosz zsidóság helyzetét venni közelebbről szemügyre. Az itt élő zsidók ellenálltak a cári rendszer oroszosító törekvéseinek. Ragaszkodtak eltérő nyelvükhöz, étkezési szokásaikhoz, ruhaviseletükhöz és a saját közösségükre vonatkozó szabályok szigorú betartásához.

Az orosz hatóságoknak az volt a véleményük, hogy a zsidók kizsákmányolták a parasztokat, rászoktatva őket az alkoholra romboló hatást tettek a földműves közösségekre. Ugyanakkor a zsidók elnyomása lényegesen enyhébb volt, mint ahogy arról szokásos beszélni. A zsidóknak lehetett saját földtulajdonuk, foglalkozhattak a kereskedelemmel, és gyermekeik tanulhattak az egyetemeken. Ugyanakkor nem kizárólag a zsidók alkottak olyan közösségeket, amelyeket korlátoztak, s akikkel szemben gyanakvással viseltettek a hatóságok. Azt elvárták, hogy teljesítsenek katonai szolgálatot, és ez lényegében véget vetett egy sajátos zsidó előjognak.

Az az országrész, amelyet a cári kormányzat kijelölt a számukra (Pale of Settlement – lakhatási zóna, letelepedési vagy tartózkodási övezet) területileg nagyobb volt, mint Franciaország vagy Spanyolország, és negyvenszer nagyobb, mint a modern Izrael. Az 1860-as és 1870-es években bekövetkezett liberalizációs szakaszban fokozatosan megszüntették a zsidók letelepedésére és mozgására való korlátozásokat, és ennek nyomán a gazdaságilag sikeres zsidók távoztak erről a területről. A szegényebb zsidók maradtak ott, akik a szigorú vallási törvényeket követve távol-tartották magukat meghatározott gazdasági tevékenységektől. Tény azonban, hogy a zsidó lakosság nagyobb felfelé irányuló társadalmi mobilitást tudott felmutatni, mint más etnikai csoportok Oroszországban. Ez vezetett ahhoz, hogy a konkurens csoportok igyekeztek gátolni előrenyomulásukat, és korlátozták az üzleti életben és a szabad foglalkozású pályákon résztvevők számát.

Simon Dubnow szerint a zsidóellenes pogromok spontán felkelések voltak a kibontakozó zsidó gazdasági előrenyomulás ellen. A kormányzat valójában irtózott ezektől az erőszakosságoktól, és számos helyen hatékonyan közbelépett, hogy megelőzze őket. 1881-ben azért szigorította meg a zsidók gazdasági aktivitását, hogy így is védelmezze a parasztokat. Ekkor került sor arra is, hogy 10%-ban limitálták a zsidó tanulók létszámát az egyetemeken. Ennek eredményeként erősödött a zsidó lakosság kivándorlása nyugatra. Az 1904-es kisinyovi pogromot követően már meghatározó szerepet játszottak mind az orosz, mind a nyugati zsidó résztvevők és szervezetek.

Oroszországban a zsidók többek között azért radikalizálódtak, és fordultak a szocializmus felé, mert úgy vélték, hogy ily módon érhetik el a legeredményesebben politikai és gazdasági céljaikat. A már hatékonyan működő nemzetközi pénzkartell és a benne vezető szerepet betöltő zsidó bankárdinasztiák finanszírozták a zsidó szervezeteket. Az orosz kormányzat úgy tekintett a zsidó pénzhatalomra, mint amelyik alá akarja ásni Oroszországot és a cári rendszert. Így például a Rothschild-ház amerikai vezérképviselőjének számító New Yorki bankár, Jacob Schiff, finanszírozta Japánt a japán-orosz háborúban. Ez részben összefüggött azzal is, hogy a Romanovok siettek Lincoln elnök segítségére az amerikai polgárháború idején, és a csendes-óceáni orosz hadiflotta San Franciscoba, a balti-tengeri cári flotta pedig New Yorkhoz hajózott.

A folytatás a nyomtatott lapszámban olvasható...

RENDELJE MEG A LELEPLEZŐT AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:

SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77

Legfrissebb számok Ára: 1490 Ft

2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON,

990 Ft-ért csak internetes rendelés esetén.

leleplezo2010@gmail.com 

+ 36 20 221 9577

 

 

 

 

 

 

Oldal: ETNIKUM ÉS VÁLSÁG - Drábik János
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - A LEGJOBB ARCHÍV CIKKEK 2010 ÉVFOLYAMAI - © 2008 - 2024 - borbortokosklub.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat