Drábik János: Hogyan maradhat meg a zsidó nép?

Mi a szemitizmus? Multikultúra a zsidók ,,védőernyője”? A Ki választotta ki a ,,kiválasztottakat”? című sorozatunk VIII. része (folytatás)

 

(...)A megmaradás egyik feltétele, ha a legkülönbözőbb módokon elkülönül a többi néptől, és megtartja zsidó nemzeti önazonosságát. A zsidóknak ez az évezredeken átívelő ragaszkodása az elkülönüléshez, alakította ki róluk azt a véleményt is, hogy külön fajt alkotnak, amelyet nem lehet asszimilálni. Ebben az elkülönült népben – fajban – természetesen tovább élnek a közös szellemi tulajdonságokon kívül a testi jellemvonások is.

Kadmi Cohen „A nomádok” címmel írt tanulmányt a zsidó lélekről. Szerinte a zsidók nomádok, és ezt a tényt a jellemükkel magyarázza. Úgy véli, hogy valamilyen formában a nomád életforma tovább élt a szemitáknál. Egy emberi csoport vándorló élete annak elszigeteltségét is jelzi, és egyben elősegíti a törzsi összetartozást. Az elkülönültség megőrzi évszázadok múlásával is a faji jellegzetességeket. Ezt úgy is kifejezik, hogy a vér jogának elsőbbsége van a szülőföldhöz való tartozás jogával szemben. A zsidó nép történetében mindig hangsúlyozott szerepet játszott az idegenekkel való házasság tilalma. Ez még ma is kulcsszerepet játszik a zsidósághoz való tartozás szempontjából. A zsidó fajnak ez a kizárólagos és féltékeny szeretete az, amihez a szemitizmus mélyebb jelentése kötődik.

Olyan genetikai faji közösségről van szó, amely nem egy bizonyos területhez kötődik, nem egy bizonyos országhoz vagy államhoz és annak törvényeihez. Ebből az is következik, hogy ez a közösségi elkülönülés a zsidók figyelmét elsősorban saját magukra irányítja. A keveredés elutasítása példa nélkül állóan sikeres túlélési stratégiát tudott megvalósítani. Számtalan nép és faj közül a zsidó nép élte túl úgy az évezredeket, hogy fent tudott maradni. A zsidóság kollektív jellemének tulajdonságait kutatva megtapasztalhatjuk, hogy gyakran milyen szenvedélyesen ragaszkodnak hagyományaikhoz. Történelmük szerves része az állandó lázadás mindazokkal szemben, akik akadályozták őket szokásaik, törvényeik megtartásában és vallásuk gyakorlásában. Ebben fontos szerepet játszott a júdaizmus, az a hitük, hogy isteni eredetű, Isten által kiválasztott népet alkotnak.

Míg a júdaizmus megtartotta a zsidó népet, számos elemző arra a következtetésre jutott, hogy a cionizmus történelmi perspektívában nézve ellenkező hatást fog eredményezni. Alan Hart, a BBC és az ITN (Independent Television Network) munkatársa 2009-ben publikálta „Zionism: The Real Enemy of the Jews” (Cionizmus: A zsidók igazi ellensége) című munkáját, amelynek az első kötete a „The False Messiah” (A hamis Messiás) címet viseli. Alan Hart abból indul ki, hogy a cionizmus nem júdaizmus. A cionizmust brutális és kegyetlen magatartásnak minősíti, amely rendkívülien képmutató és álszent. Nincs tekintettel a nemzetközi jogra, valamint az emberjogi megállapodásokra, s így gúnyt űz a júdaizmus erkölcsi-etikai értékeiből.

Hart nem részletezi, hogy melyek a júdaizmusnak ezek a morális-etikai értékei, de egyértelműen azt a benyomást kelti, hogy a júdaizmus ilyen erkölcsi elveken alapuló hitvallás. Közismert, hogy számos vallás alapvető törvényeit és erkölcsi értékeit gyakran igen különbözőképpen értelmezik. Israel Shahak nemcsak természettudós volt, de közismert emberjogi aktivista is, aki a „Jewish History, Jewish Religion: The Weight of Three Thousand Years” (Zsidó történelem, zsidó vallás: Háromezer év mérlege) című munkájában kimutatta, hogy a júdaizmust alárendelték a profitszerzésnek és a zsidó felsőbbrendűségnek. Ehhez hozzátehetjük, hogy egyetlen népet és nemzetet sem tekinthetünk monolitikusnak, és hasonló módon egyetlen vallás sem tekinthető egységesen, egyetlen módon értelmezhetőnek.

Hart úgy érvel, hogy Izrael igénye a Szentföld birtoklására nem állja ki a beható vizsgálat próbáját. Az Izraelben élő zsidók többségének vérvonala nem kapcsolható azokhoz az emberekhez, akik a Szentföldön éltek az ókorban. Az askenázi zsidóság kelet- és közép-európai lakosokból áll, akik áttértek a júdaizmusra. Hart itt Joseph Reinach, Alfred Lilienthal, Arthur Koestler és Shlomo Sand munkáira támaszkodik. Shlomo Sand szerint azért fontos a zsidóság lényegének tekintett etnikai-nemzeti összetartozás elemzése és cáfolata, mert az etnikai különálláshoz való ragaszkodás elősegíti a szegregációt, amely külön választja a zsidókat a nem-zsidóktól. Ez a szegregáció teszi lehetővé a cionisták számára, hogy maguknak igényeljék Izraelt mint zsidó államot. Hart arra is kitér, hogy a Közel-Kelet bennszülött szemita zsidó lakossága, a Mizrahim mindig is ellenezte a cionizmust.

Shlomo Sand

Hart rámutatott arra, hogy a haskalah zsidók az otthonukká, a hazájukká kívánták tenni azt a helyet, ahol éltek. Ezzel szemben a cionista zsidók kezdettől fogva arra törekedtek, hogy elkülönítsék a zsidókat az őket befogadó nem-zsidóktól. (A haskalah szó héberül felvilágosodást, műveltséget, intellektust jelent. A zsidó felvilágosodás a XVIII. és a XIX. században elfogadta az európai felvilágosodás értékeit, és arra törekedett, hogy a zsidók jobban integrálódjanak az európai társadalmakba, s kulturálisan és műveltségben felzárkózzanak. A haskalah ennyiben szorosabbra fűzte a kapcsolatot az európai zsidóság és a szekuláris világ között. Elősegítette a zsidó emancipációt.)

Hart részletesen foglalkozik Nagy-Britannia és a cionizmus kapcsolatával Arthur Balfour nyilatkozatától kezdődően (amely először ígérte meg egy zsidó nemzeti otthon létrehozását Palesztinában) napjainkig. Nagy-Britannia megtagadta azt az ígéretét, amelyet az első világháború alatt arab szövetségeseinek tett, hogy elismeri szuverenitásukat. London támogatása nélkül a cionizmus nem tudott volna megerősödni Palesztinában és a palesztinok ellen tudtak volna állni a cionista hódításnak. A brit kormány háborút indított a palesztinok ellen, és meggyilkoltatott több palesztinai vezetőt is. A cionizmus térhódítása idején a cionista zsidók élesen szemben álltak a haskalah zsidókkal, akiknek azonban nem sikerült érvényesíteniük saját stratégiájukat. A második világháború során pedig a holokauszt segítette a cionistákat győzelemhez a haskalah zsidókkal szemben.

A cionizmus egyre terjedt a diaszpórában élő zsidók körében is. Alfred Lilienthal megfogalmazása szerint a különböző országokba bevándorolt zsidók magukkal vitték a „nemzet komplexusukat”, ami aztán fogékonnyá tette őket a cionisták nacionalista propagandája iránt. Később olyan cionisták, mint Menachem Begim, Yitzhak Shamir és Vladimir Jabotinsky, terrorista ellenállást tanúsítottak a brit mandátumnak számító Palesztinában a főhatalmat gyakorló angolok ellen. Ralph Schoenman idéz a Koenig Memorandumból, amely feltárta, hogy a cionisták miért nyúltak Palesztinában a terrorizmus eszközéhez a palesztinokkal szemben:

„Be kell vetnünk a terrort, a gyilkosságot, a megfélemlítést, a földek kisajátítását, és Galilea számára valamennyi szociális szolgáltatást meg kell akadályozni, hogy elűzzük onnan az arab lakosságot.”

A Koenig Memorandum, vagy Koenig Report bizalmas és belső használatra szóló izraeli kormánydokumentum, amelyet Yisrael Koenig, az akkori kormányzó párt tagja 1976 áprilisában készített. Koenig a 26 éven át az izraeli belügyminisztérium északi körzet ügyeiben illetékes vezetője volt. Ez a dokumentum részletezi azokat a stratégiai célokat és taktikai lépéseket, amelyeknek az volt a céljuk, hogy Izrael arab nemzetiségű polgárainak létszámát és befolyását csökkentse a galileai régióban. Zsidó nemzeti érdeknek tekintette az arab lakosság felhígítását. Ezt tartják az első olyan izraeli dokumentumnak, amely körvonalazza Izrael palesztin állampolgáraival szemben alkalmazandó diszkriminációs politikáját. Ralph Shoenman 1988-ban jelentette meg „The Hidden History of Zionism” című munkáját, amelyet a hivatalos történetírás a mai napig erősen kritizál.

Ma már az a hivatalos izraeli álláspont, hogy a palesztinok ellenállása jogaik védelmében nem legitim, és terrorizmusnak minősül. Hart úgy véli, hogy minden népet megillet az, hogy jogai védelmében akár erőszakhoz is nyúljon, és így harcoljon a megszállás ellen.

Amikor a brit birodalom hanyatlásával az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet a nemzetközi életben, akkor Amerika befolyása megnövekedett a közel-keleti térségben is. Woodrow Wilson elnök erőfeszítéseit Palesztina kérdésében Nagy-Britannia és a cionista hatalmi körök elgáncsolták. Hart idézi az egyik brit politikust, John Hope Simsont, aki szerint ha a zsidó hatóságok megelégedtek volna Palesztinában az eredeti telepekkel – elfogadták volna, hogy a zsidó hagyományokkal összhangban folyjon a zsidó közösségi élet elnyomás és kényszer nélkül –, akkor a zsidó nemzeti otthont nehézségek nélkül létre lehetett volna hozni. Hart Franklin Delano Rooseveltről azt feltételezi, hogy esetleg elutasította volna egy különálló zsidó állam létrehozását Palesztinában. Truman elnökről viszont úgy vélekedik, hogy több gyenge oldala volt, amit a cionisták ki tudtak használni vele szemben.

Hart úgy véli: a cionisták számára ma is érvényes, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ez vezette őket, amikor a cionisták megragadtak minden alkalmat, hogy együttműködjenek a nemzetiszocialista berlini kormányzattal, még akkor is, ha Nagy-Britannia előkészítette a zsidó bevándorlást Palesztinába, és harcban állt Németországgal.

Lenni Brenner volt az, aki részletesen feltárta, hogy a cionisták milyen tárgyalásokat folytattak a náci Németországgal. A cionisták egyrészt keményen gátolták a zsidók kivándorlását máshová, mint Palesztinába. Másrészt készek voltak arra is, hogy feláldozzanak zsidó életeket Izrael államának létrehozása érdekében. A második világháború végén a cionisták már maguktól az angoloktól akartak szabadulni, ezért a terrorizmus eszközéhez nyúltak, hogy elüldözzék őket Palesztinából. Hart ismerteti David Ben Gurionnak, Izrael későbbi miniszterelnökének stratégiai céljait. Ben Gurion a legfontosabbnak a területek megszerzését és megtartását tekintette, mert ez megkönnyíti kész helyzet kialakítását. Ezt a stratégiát hihetetlenül kegyetlenül hajtották végre. Ma már közismert, hogy mi történt Deir Yassinban, amely a cionista háborús bűnök egyik történelmi mementója. Ez a palesztin falu könnyű célpontja volt az izraeli fegyvereseknek, akik megöltek 254 személyt, köztük idős embereket, asszonyokat és gyermekeket. A meggyilkolt 145 asszonyból 35 terhes volt. Sokat megerőszakoltak, mielőtt megölték. Mordechai Nisan, a jeruzsálemi Héber Egyetem oktatója szerint terror nélkül nem valósulhatott volna meg úgy a zsidó függetlenség, ahogyan megtörtént.

Hart rámutat, hogy a palesztinoknak nemcsak a brit árulással, de az Arab Liga kétértelmű magatartásával is számolniuk kellett. London ragaszkodott ahhoz, hogy a palesztinokat ne fegyverezzék fel, ez hasonló helyzetet eredményezett, ami ma is fennáll, hogy Gáza határai illegálisan le vannak zárva. A Jordán nyugati partján fekvő területeknek a határai szintén le vannak zárva, és megakadályozza a palesztinokat abban, hogy ellenálljanak a folyamatosan terjeszkedő izraelieknek, akik elveszik és beépítik területeiket.

Hart kitér arra is, hogy az ENSZ közgyűlése az ENSZ alapokmányával ellentétesen járult hozzá a palesztinai mandátum területének felosztásához olyan manipulált információk alapján, amelyeket a cionisták terjesztettek, kiegészítve fenyegetésekkel és megvesztegetéssel. A zsidók kapták Palesztina területének 56,4%-át, noha a lakosságnak csak a 33%-át tették ki, és a terület csupán 5,67%-ának voltak tulajdonosai. Az értékes tengerparti és termékeny földterületek zsidó ellenőrzés alatt álltak, miközben a hegyvidéki, terméketlen részeket kapták a palesztinok. Hart ezt a megosztást rendkívül igazságtalannak minősíti. Truman elnök nem tudott ellenállni a nyomásnak, és elfogadta a cionista javaslatokat, és elismerte ezt a felosztást. 26 cionista szenátorból álló politikai „kommandó” gyakorolt nyomást Truman elnökre zsidó szavazatokkal és pénzügyi eszközökkel.

Truman külügyminisztere, George Marshall ellenállt a cionista nyomásnak arra hivatkozva, hogy elsősorban Amerika nemzeti érdekeit kell figyelembe venni, és a lehetséges lépéseket ahhoz kell igazítani, hogy azok legálisak és erkölcsileg elfogadhatók legyenek. Marshall külügyminisztert támogatta James Vincent Forrestal védelmi miniszter is, aki ebben az időben a zsidó pénzügyi befolyás egyik legkeményebb ellenfele volt. Hart itt azt is megemlíti, hogy Forrestal gyanús körülmények között váratlanul halt meg. (...)

 

Az „Amikor az áldozatok uralkodnak – az amerikai zsidók hatalomra kerülésének kritikája” széles körben vitatott forrásmunkává vált. Számos rangos kutató foglalkozott a benne foglalt elemzésekkel. Közülük is eredetiségével kiemelkedik Israel Shamir, aki röviden így foglalta össze kritikai értékelését:

„A zsidó mivolt dekonstrukciójának (összetevőkre való felbontásának, elemeire történő szétszedésének – D. J.) csak akkor van értelme, ha valaki megérti, hogy a zsidóság azért jött létre, hogy harcoljon Krisztus és a kereszténység ellen.”

Shamir ebből azt a következtést vonja le, hogy ha valaki szekuláris humanistává válik, akkor valójában zsidóvá lesz. Ezt ő úgy fejezi ki, hogy „a zsidók egy meghatározott spiritualitást képviselnek, amelyet csak egy másik spiritualitással lehet leküzdeni. Az a hit, hogy nincs Isten, és az ember maga az öncél (humanizmus), és hogy a világ felfogható anélkül, hogy igénybe vennénk az Abszolút Szellem (Isten) koncepcióját, a júdaizmus győzelme más népek felett. Ezen az alapon lehet csak más népeket kiszolgáltatni a globalizmusnak és megtervezett elpusztításuknak”.

Israel Shamir

Shamir szerint a „When Victims Rule” nemcsak terjedelmes, de magas színvonalú alkotás, és termékenyen járulhat hozzá annak a vitának az eldöntéséhez, amely Michael Neumann és Jeff Blankfort között folyt a közelmúltban. Mindkét, zsidó származású amerikai ellenszenvvel viseltetik az Egyesült Államokban nem választással hatalomra került, s ezért a szemükben antidemokratikusnak minősülő zsidó hatalommal. ők egyébként elleneznek bármiféle kisebbségi hatalmat, amely illegitim. Neumann és Blankfort azzal tűnt ki: nem riadtak meg attól, hogy leantiszemitázzák őket, és következetes érvelésükkel bizonyos fokig meg tudták fordítani az uralkodó széljárást, és el tudták érni, hogy ne fojtsák bele a szót a megfélemlített többségbe.

A vitában szerepet vállalt Edward Herman is, aki Noam Chomsky társaságában a „Megegyezés előállítása” (Manifecturing Consent) című munka társszerzője. Herman azt írja, hogy „az Egyesült Államokban működik egy nagyhatalmú Izrael-barát lobbi, amely az amerikai segélyek, és az Izraelnek nyújtott védelem kikényszerítésével Izraelt helyezi az előtérbe, s amely az Irak elleni háborút szorgalmazza, ami megint csak Izrael érdekeit szolgálja. Ez a lobbi nemcsak a tömegtájékoztatási intézményekben folyó viták irányításában, és az amerikai törvényhozás két házának a 'zsidó megszállás alatt álló területté' váló átalakításban jeleskedett, hanem arra is volt gondja, hogy nagyszámú kettőslojalitással bíró köztisztviselő foglalja el ifj. Bush elnök kormányának stratégiai jelentőségű döntéshozatali pozícióit”. (...)

 

Mi a zsidó túlélési stratégia történelmi sikerének titka?

 

A második világháború óta az Egyesült Államokban a társadalom peremére szorultak vissza az antiszemitizmusnak minősíthető nézetek. A holokauszt tragédiája hozzájárult a kultúrára, a társadalomra és a politikai hatalomra gyakorolt zsidó befolyás kritikájának a közéletből kiszorításához. Kevés tudományos igénnyel készült tanulmány jelent meg a főáramlatú sajtóban, miközben a nyomtatott és az elektronikus tömegtájékoztatásban rendkívül sok írás és program foglalkozott az etnikai hovatartozás és a személyi önmeghatározás kérdéseivel. Ezért kivételnek tekinthető a Long Beach-ben működő California State University pszichológia professzorának, Kevin MacDonaldnak a munkássága. MacDonald három alapos kutatómunkára támaszkodó könyvet írt, amelyekben kifejti a zsidó és az antiszemita kollektív magatartásra vonatkozó fejlődéselméletét.

Első kötete: „A People That Shall Dwell Alone: Judaism as a Group Evolutionary Strategy” (Egy nép, amelynek egyedül kell élnie: a júdaizmus, mint csoportfejlődési stratégia) 1994-ben jelent meg. A trilógia második kötete: „Separation and Its Discontents: Toward an Evolutionary Theory of Anti-Semitism” (Az elkülönülés és következményei: az antiszemitizmus fejlődéselméletének megalapozása) 1998-ban látott napvilágot. A trilógia harmadik kötete „The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements” (A kritika kultúrája: a XX. századi szellemi és politikai mozgalmakban való zsidó részvétel elemzése) ugyanabban az évben került publikálásra, mint a második kötet.

Az elmúlt évtizedben MacDonald professzor nézetei széles körben ismertté váltak, amelyhez az internet is hozzájárult. Már biztosan állítható, hogy a trilógia megjelenése előtt még csak szakmai ismertséggel rendelkező MacDonald jelentős befolyást gyakorolt azokra a szellemi áramlatokra, amelyek egyre inkább meghatározzák az amerikai közgondolkodást. Éppen ezért munkásságát és tudományos eredményeit ma már nem lehet mellőzni.

MacDonald nagy tudományos apparátussal megírt munkáit nehéz felületes véleményekkel semlegesíteni, ezért neki is osztozni kellett azon tudósok sorsában, akiket elhallgatnak, mert a véleményhatalom nem tudja elfogadni álláspontjukat, ugyanakkor azok megcáfolására sem képes. MacDonald ezért kevés alkalomhoz jutott, hogy szembesülhessen bírálóival, és az erő, az elhallgatás érve helyett az érvek erejével vehesse fel velük a harcot. A University of Virginia College at Wise professzora, George Michael interjút készített Kevin MacDonalddal, amely a „Journal of Church and State” nevű szakfolyóirat 2006. évi számában jelent meg. Az interjú szövegét most rövidítések nélkül ismertetjük:

George Michael (továbbiakban GM) első kérdése így hangzott: rendkívül alapos tudományos módszere ellenére néhány kritikusa attól tart, hogy kutatásai egyfajta intellektuális legitimációt nyújtanak az antiszemitizmus számára. Mit válaszol erre a bírálatra?

 

Kevin MacDonald (a továbbiakban KM) válasza:

Logikám a következő: az etnikai csoportok között meglévő érdekkonfliktusokat a természeti világ részének tartom. Az egyedüli különbség összehasonlítva ezeket a zsidók és a nem-zsidók közötti – tőlük alig megkülönböztethető – etnikai konfliktussal, abból a tényből adódik, hogy egy évszázada a zsidók a különböző európai és európai eredetű társadalmakban elitréteggé váltak, egy sajátos profilú elitté, amely erősen etnocentrikus és hajlamos etnikai alapon való megszerveződésre; ez az érdekcsoport jómódú, intelligens, agresszívan érvényesíti az érdekeit és a tömegtájékoztatás ellenőrzésére, valamint a kultúra előállítására törekszik. Azokban a társadalmakban, ahol ő alkotja az elitet, a hagyományos népekkel és társadalmi kultúrákkal szemben ellenséges a beállítódása. Elitként a zsidók számukhoz képest rendkívül nagymértékben rendelkeznek a hatalommal, úgyhogy a zsidóellenes érzelmekkel és magatartással számolni lehet, amikor a zsidó hatalom érdek-összeütközésbe kerül a többiek érdekeivel. A modern antiszemitizmus különböző kérdései a zsidóságra, mint ellenséges beállítódású elitre vezethetők vissza, amelynek viselkedése és módszerei konfliktusban állnak mások érdekeivel: ehhez tartozik a Kelet, valamint Kelet-Európa számos részén a második világháború előtt meglévő gazdasági dominancia; ilyen a kulturális felforgatás, a tömegtájékoztatásban és a tudományos életben, az ott betöltött zsidó szerep útján (azaz a keresztény jelképek eltávolítása a közterekről); ilyen a bennszülött lakosság kiszorításának a megkönnyítése a nyugati társadalmakba történő tömeges bevándorlás segítségével; ilyen a zsidók kettős lojalitást eredményező szimpátiája a külföldi zsidókkal, különösen 1948 óta; ide sorolható a zsidóknak mint ellenséges érzületű elitnek a történelme a Szovjetunióban, főleg annak második szakaszában, amikor a bolsevik uralom az európai történelem leggyilkosabb rendszerévé vált. Mivel meggyőződésem, hogy ezek az álláspontok intellektuálisan igazolhatóak, és mivel ezek a vélemények, ha azokat elfogadják a nem-zsidók, akkor arra ösztönözheti őket, hogy kísérletet tegyenek a zsidó hatalom visszaszorítására, és saját érdekeik érvényesítésére, ezért munkásságom valóban nyújthat intellektuális legitimációt a zsidóellenes beállítódásokhoz és magatartáshoz. Ez lényegében nem különbözik attól, amit a cionista teoretikusok tesznek, amikor intellektuális legitimációt nyújtanak a palesztinok eltávolításához, vagy amikor a pszichoanalitikus irányzat vagy a Frankfurti-Iskola (mint gondolati műhely és filozófiai irányzat – D. J.) nyújt intellektuális legitimációt a nyugat-ellenes beállítódásokhoz. Végül is az számít, hogy írásaim vajon intellektuálisan igazolhatóak-e vagy sem.

GM: Legutóbbi írásainak a hangneme az elmúlt néhány évben azt jelzi, hogy fokozatosan átalakult higgadt megfigyelőből a zsidó kollektív magatartás nyílt bírálójává, sőt kapcsolatát a Charles Martel Societyval és a The Occidental Quarterlyval fölfoghatjuk annak a bizonyítékaként, hogy most már „szélsőjobb” részévé vált. Mit válaszol erre a következtetésre?

(A Charles Martel Társaság Martel Károly frank uralkodóról kapta nevét, aki 732-ben Poitiersnál megállította a már Ibériát elfoglaló arabok előnyomulását. Martel Károly nevét vette fel egy francia jobboldali arabellenes szervezet, amely az 1970-es és 1980-as években működött. 2001-ben alakult az Egyesült Államokban is létre jött Charles Martel Society néven egy egyesület, amely radikális nézeteket vall, de nem tekinthető erőszakos csoportnak.

A The Occidental Quarterly folyóirat szerkesztősége szerint lapjuk a nyugati civilizáció alapjait képező etnikai, faji és kulturális örökség ápolását tűzte ki céljául. Elsődleges feladata a nyugat-európai népek kulturális, etnikai és faji érdekeinek a védelme. E célból kutatómunkát végez a nyugati civilizáció megőrzését szolgáló politikai, társadalmi és demográfiai problémák feltárására. Az Occidental Quarterly jelenlegi főszerkesztője Kevin B. MacDonald.)

KM: Amint az első kérdésre adott válaszaimból már következik, úgy tekintek a zsidókra és a nem-zsidókra, mint akiknek ütköznek az érdekeik. Ebben az értelemben bírálom a zsidókat: a zsidó közösség azonban nem monolitikus, de egyes szegmenseinek nagyon is lehetnek olyan érdekei, amelyek konfliktusban állnak az én érdekeimmel. Például szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a zsidó neo-konzervatívok, akik elsősorban Izrael iránt vannak elkötelezve, döntő befolyást gyakoroltak Amerika jelenlegi külpolitikájára még akkor is, ha az amerikai zsidó közösség tagjainak többsége nem állítaná magáról, hogy neo-kon, és nem szavazna a republikánus pártra. A Charles Martel Társasággal és a The Occidental Quarterlyvel fennálló kapcsolatomat úgy tekintem, mint arra irányuló intellektuális kötelezettségvállalást, amelynek célja megváltoztatni ennek az országnak a szellemi és politikai légkörét, hogy ehhez hasonló dolgok többé ne történhessenek. A jelenlegi külpolitika fő mozgatóinak zsidó motivációját megvitatni fontos előfeltétele annak, hogy át lehessen alakítani ezt a politikát olyanná, amely megfelel az amerikai többség érdekeinek, beleértve magamat is. Amit teszek, nem különbözik attól, amit zsidó tudósok és egyetemi oktatók légiója tesz, akik hivatásuk és személyes elkötelezettségük részeként etnikai érdekeiket követik, amikor zsidó publikációk számára írnak, támogatva a cionista célokat, vagy amikor kísérletet tesznek az Egyesült Államok intellektuális és politikai klímájának megváltoztatására oly módon, hogy az az etnikai érdekeiket szolgálja. Úgy látom, hogy jelenlétük a legjobb egyetemeken és a tekintélyes szakfolyóiratokhoz való hozzáférésük – sokkal tekintélyesebbekhez, mint a The Occidental Quarterly – meghatározóan hozzájárult befolyásuk növekedéséhez.

GM: A The Culture of Critique alapvető kiindulópontja az, hogy valódi konfliktus van a zsidók és a gójok csoportérdekei között. Kibékíthetőek-e ezek az érdekellentétek?

KM: Tekintettel a zsidók olyan jellemzőire, hogy rendkívül intelligensen építik fel etnikai kapcsolatrendszerüket, és nagyon tehetségesek a vagyon felhalmozásában, elkerülhetetlen volt, hogy a nyugati társadalmak elitjévé váljanak. Ténylegesen ez a nyugat történelmének egyik ismétlődő jelensége. Nem elkerülhetetlen azonban az, hogy a zsidó elit továbbra is fenntartsa ellenséges és agresszív beállítódását az európai társadalmak népeivel és kultúrájával szemben (beleértve az olyan társadalmakat is, amelyek európai eredetűek, így például az amerikai társadalmat is). Álláspontom szerint ez a zsidó ellenséges beállítódás – amit Disraeli a zsidók „gonosz bosszújának” nevezett, és amely az európai történelem során elszenvedett zsidóüldözések tudatából származik – a probléma lényegét alkotja, és sok olyan tevékenység motiváló ereje, amelyekről a The Culture of Critique-ben van szó. Úgy látom, hogy az ellenséges zsidó beállítódásnak sok köze van azokhoz a pszichológiai folyamatokhoz, amelyek inkább tekinthetők a zsidó etnocentrizmusból származó nézeteknek – manicheus világnézetükből fakadóan, amely szerint egy hősiesen összetartó belső-csoport küzd a korrupt és gonosz külső-csoportokkal – mint saját történelmük, illetve a jelenlegi világban játszott szerepük higgadt felmérésének.

GM: Lát-e arra bizonyítékot, hogy nyugaton és másutt erősödnek a kollektivista antiszemita mozgalmak?

KM: Az antiszemita érzelmek az arab és az iszlám világban az izraeli–palesztin helyzet miatt erősek, de ezek az erők viszonylag gyengék ahhoz, hogy változtassanak Izrael magatartásán, és mindent összevetve csekély fenyegetést jelentenek a zsidókra. Nem hiszem, hogy az előrelátható jövőben ez meg fog változni. Akkor is így van, ha az arab kormányok demokratikusabbá válnának a jelenlegi neokonzervatívok által ösztönzött amerikai katonai előrenyomulás következtében. Nyugaton nem látok zsidóellenes mozgalmakat, de úgy gondolom, hogy a fehér lakosság az Egyesült Államokban, különösen azok, akik családokban élnek, fokozatosan tömörülnek a republikánus pártban, ha a 2004. évi választások eredményeit elemezzük. A republikánus párt jelenleg olyan zagyva keveréket alkot, amelyben a legkülönbözőbb gazdasági és ideológiai érdekeltségű emberek találhatók. Ez a jövőben megváltozhat, amennyiben a fehér lakosság növekvő mértékben marginalizálódik, és válik az affirmatív-akciók és más multikulturális módszerek áldozatává. Meglehetősen kis lépés egy párt számára, amely hallgatólagosan a fehérbőrű lakosság azonosságtudatát és érdekeit fejezi ki, hogy olyan mozgalommá váljon, amely kifejezetten a fehér lakosság érdekvédelmét képviseli. Egy ilyen mozgalomban megjelenhetnek zsidóellenes felhangok is, különösen ha az amerikai zsidó közösség tovább folytatja politikai magatartásának és beállítódásainak a jelenlegi és múltbeli gyakorlatát – fejezte be interjúját Kevin MacDonald professzor.

__________________________________________________________

 

A LELEPLEZŐ KÖNYVÚJSÁGOT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY RENDELJE MEG AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:

SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77

Mail: hajnalka.szlimak@gmail.com

Ára: 1490 Ft + POSTAKÖLTSÉG

2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON,

1050 Ft-ért + POSTAKÖLTSÉG,  csak internetes rendelés esetén.

 

Oldal: HOGYAN MARADHAT MEG A ZSIDÓ NÉP? Ki választotta ki a "kiválasztottakat"? - Drábik János
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - A LEGJOBB ARCHÍV CIKKEK 2010 ÉVFOLYAMAI - © 2008 - 2024 - borbortokosklub.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat