Virág András: Szentkorona, erő, hatalom II.

,,Legyetek újra, kik valaha voltatok!”  (Napóleon kiáltványa a magyarokhoz)

Elfojtott revíziós akarat

Van olyan kritikai felvetés, amely szerint az első világháborút lezáró tárgyalásokon a veszteségek mérséklése érdekében követelni kellett volna, hogy a határokat a tisztán magyarok által lakott területeken túl jelöljék ki. (Lásd: Leleplező 2010/2) Eszerint az etnikai Magyarország követelésének elmulasztása a magyar politika súlyos hibája volt. E gondolatnak van bizonyos történelmi előzménye. A két háború közötti magyar politikai koncepció egyik eleme a „tisztán magyarok által lakott területek” revíziós prioritásának kérdése, ami egyfajta kompromisszumos lehetőségként merült fel. A bécsi döntésekben van nyoma ennek a megközelítésnek. Azonban kiderült, hogy a magyar revíziós igényeket ez csak részben elégíti ki, és éles nemzetiségi konfliktusokhoz vezet, ami több vonatkozásban - mindenekelőtt Észak-Erdély visszacsatolása kapcsán – problematikus folyamatokat gerjesztett a magyar nemzetiségen belül is. Miközben az ott élő magyarok emlékezetében a visszacsatolás életük legszebb napjaként él, a Magyarországról küldött tisztviselői kar feudális uralmi stílusa, lenéző magatartása csalódást és visszatetszést keltett. A magyar kormány megtiltotta, hogy a (Romániánál maradt) Dél-Erdélyből áttelepülő magyarok munkát kapjanak Magyarországon. Ennél is tragikusabb volt a Magyarországhoz csatolt részre költöző dél-erdélyi magyar zsidók sorsa, akiknek többsége a német koncentrációs táborokban végezte életét, míg a román területen maradt zsidókat nem deportálták, és túlélhették a világháborút. Általában elmondható, hogy a bécsi döntések alapján végrehajtott visszacsatolások összefonódtak a fasiszta politikai- és eszmerendszerrel, a nem magyar nemzetiségű lakossággal szembeni kegyetlenkedésekkel és vérengzéssel. Horthy horogkeresztes zászlóerdővel, Hitler és Mussolini óriási arcképeivel feldíszített házak között vonult be Kolozsvárra a virágokkal teleszórt úton.

A trianoni szerződéssel kapcsolatos magyar kritika szempontjából a következő tényeket kell kiemelten figyelembe venni:

1. Magyarország Ausztriával együtt a világháború kirobbantójaként és veszteseként (főbűnösként) szerepelt a béketárgyalásokon, vagyis a lehető leggyengébb pozíciója volt.

2. A szerződések előkészítésében Magyarország nem vehetett részt. Nem került olyan tárgyalási helyzetbe, hogy álláspontja jelentőséget nyerjen.

3. Egy magyar határkiigazítással foglalkozó, eleve ingatag bázisú terv napirendre vétele csak végeláthatatlan vitákat és politikai obstrukciókat eredményezhetett. A résztvevők nem engedték volna, hogy az alárendelt jelentőségű magyar kérdés késleltesse a békekonferencia lezárását.

4. A konferencián senki nem támogatott semmiféle magyar érdeket. Az antant-hatalmak gyakorlatilag már a világháború első évében meghozták a monarchia halálos ítéletét.

Az a feltételezés, hogy a béketárgyalások keretében Magyarország bármilyen területi engedményhez juthatott volna, komolytalan fikciónak nevezhető, annak ellenére, hogy Ausztria kapott minimális engedményeket, Németország pedig – a vereség ellenére – a jövő Európájának meghatározó tényezője maradt. A mozgástérrel nem rendelkező magyar békedelegáció az elbukott magyar politikai osztály képviselőiből állt. Belső politikai támogatottsága nem volt, nemzetközi viszonylatban teljesen légüres térbe került. A magyarok számára megközelíthetetlenek voltak azok az erőmezők, melyeken kialakultak a háború utáni rendezés elvei, megformálódott az új Európa politikai arculata és kirajzolódtak az országhatárok. Ez az a tény, amit sem a trianoni magyar delegáció és az általa képviselt politikai osztály, sem a két világháború közötti magyar politika nem volt képes (vagy nem volt hajlandó) tudomásul venni.

A jelenlegi magyar kül- és belpolitika, illetve az úgynevezett nemzetpolitika bizonyos vonásai ugyanennek az irreális politikai felfogásnak a továbbélését jelzik. Ez nem pusztán ideológiai kérdés. A Trianon-probléma tematizálásának és politikai feltöltésének módja a rendszerváltás utáni politikai erők hatalmi taktikázásának jelentős eleme. A trianoni tragédia modernkori megjelenítése, esetenként traumatizálása leginkább a Jobbik politikájában mutatkozik meg. Ebben a kontextusban egy hangütésében erős, ám nemzetközi összefüggéseiben homályos revíziós felfogás körvonalazódik. A Jobbik az egyetlen parlamenti párt, amelyik nyíltan kimondja, hogy Trianont a magyar nemzet nem fogadhatja el. Az összes többi a trianoni tragédiát egy végérvényesen magunk mögött hagyott állomásnak tekinti. A revíziós eszme idegen tőlük. Nem érzik, mennyire nemzetietlen, irracionális és nevetséges a politikai deklarációkban papagáj módján ismételgetni, hogy Magyarországnak senkivel szemben nincs területi követelése. E felfogás következménye, hogy Magyarország – kihasználatlanul hagyva reális tárgyalási pozícióját – automatikusan és feltétel nélkül támogatta (és támogatja jelenleg is) a szomszédos államok EU-integrációját anélkül, hogy ellentételként a magyar nemzetiség számára szabadságot, egyenrangúságot és szilárd jogállást követelt volna. Ezért a bűnért a rendszerváltás utáni kormányok felelősséggel tartoznak a nemzet előtt. A Fidesz és az SZDSZ számára a trianoni probléma politikai értelemben nem létezett. E két párt arra építette koncepcióját, hogy az Európai Unió közigazgatási, jogi és gazdasági rendszere egyszerűen kiiktatja (és megoldja) a határ- és nemzetiségi problémákat, tehát a revíziós gondolatnak nincs indokoltsága (ebben a vonatkozásban az MSZP és az MDF is egyetért a többiekkel). Erről a közös alapról két, egymástól merőben különböző koncepció alakult ki. Az SZDSZ a neoliberális filozófiának megfelelő politikai és gazdasági kozmopolitizmus felé vette az irányt. A Fidesz a kormányprogram homlokterébe állította nemzetpolitikáját, aminek keretében egyszerre próbálja meghaladni Trianont, és feléleszteni a Horthy-rendszer revíziós hangulatát. Az MSZP a legszívesebben nem venne tudomást sem Trianonról, sem a határokon túli magyarokról. A kárpáti parlamentről, amiben a szomszéd államok magyar nemzetiségű országgyűlési képviselői kaptak helyet, ugyanaz mondható, mint az MSZP egész nemzetpolitikájáról: se füle, se farka. Csak addig életképes, amíg nem csinál semmit. Minden – nemzeti jellegű – megmozdulása sértené a szomszéd országok szuverenitását és a nemzetközi jogot. Nincs pozitív perspektívája annak, hogy a Fidesz-féle nemzetpolitikába is beépítik e látvány-parlament működtetését. (…)

Magyarország meghódított terület

Magyarország kilencven éve vérzik a trianoni sebtől. Az sincs kizárva, hogy a nemzet akkor halálos sebet kapott. A lelkekben égő fájdalom, a makacsul összeszorított fogak, vagy a felejteni akarás összezavarja a tisztánlátást, megtöri a nemzetet, lehetetlenné teszi a higgadt gondolkodást. Politikusaink hiába hordanak össze hetet-havat, a tény az, hogy a trianoni seb nem gyógyul, sőt egyre súlyosabb tüneteket okoz. Azért nem gyógyul, mert nincs mivel gyógyítani, és az igazi diagnózisról nem beszélünk. Franciaország évtizedekig fekete lepellel borította be a porosz háborúban elveszített Strasbourg párizsi szobrát. A magyar politika valójában nem gyászolja Trianont. A kilencven éves jubileum az üres fecsegés, a tehetetlenség beismerésének napja volt. Az Országgyűlés által elfogadott Trianon-emléknap a formalitás szintjén marad, komoly politikai tartalma, mondanivalója nincs. Nagy veszteségről beszéltek, meg arról, hogy az EU-ban mindegy, hol húzódnak a határok, a magyar meg a másik magyar átnyúl fölöttük, nemzetileg együttműködnek, így aztán tulajdonképpen az EU-tagság kárpótolt bennünket Trianonért. A lényeget megkerülő, elképesztően farizeus szózuhatagnak, a defektes nézetek értelmetlen csatájának egyetlen eredménye az eszmei zűrzavar további fokozása.

A végzetes seb, ami Trianonban fakadt fel, százhatvan évvel ezelőtt jelent meg a magyar nemzettesten. Lehet elemezgetni a trianoni békeszerződést, de a döntések értékelésénél nagyobb távlatokat kell áttekinteni és figyelembe venni a történelmi körülményeket. Az eszményített monarchia fénykorában, negyvenegy évvel a kiegyezés után és hat évvel a világháború előtt, 1908-ban Heinrich Friedjung, a Habsburg-dinasztia neves történetírója – a birodalomról elmélkedve – a következő véleményét rögzítette: „Ausztria-Magyarország neve történelmietlen, mivel Magyarország Ausztria részét képezi”. Bármennyire meghökkentőek az osztrák történész szavai, a napjainkban divatos nosztalgiázás helyett érdemes mélyebben elgondolkodni az 1867-es kiegyezés és az első világháború közötti Magyarország valóságos politikai státuszán. A szabadságharc bukása és a kiegyezés közötti idő – különösen az 1850-es évtized – nem a legjobban megvilágított történelmi korszak, pedig sorsdöntő jelentősége van. Ezeket az éveket a XIX. századi nagy magyar politikai triász – Széchenyi, Kossuth, Deák – harmadik tagjának győzelme tetőzi be. Ellentétben Széchenyivel és Kossuthtal, Deák Ferenc egész munkásságát a rideg racionalizmus jellemzi. Soha nem adta át magát a romantikus hevületnek. Húsvéti cikke fordulópontja történelmünknek. Kimagasló szellemisége, céltudatos következetessége a jogtudomány eszközeivel próbálta stabilizálni az 1849 után katasztrofális állapotba jutott Magyarország helyzetét. A haza bölcse kétfrontos harcot vívott. A refomer nemesek többsége és a polgárság egy része szembefordult, vagy legalábbis tartózkodó passzivítással viseltetett az 1848-as forradalom és a Habsburg-ház trónfosztása iránt. A bukás után arra törekedett, hogy helyreálljon a szabadságharc előtti viszony Magyarország és Ausztria között. E csoport reprezentáns képviselői – köztük gróf Andrássy Gyula és báró Eötvös József – hajlandónak mutatkoztak elfogadni a bécsi udvar által 1861-ben előterjesztett, úgynevezett csonka magyar alkotmánytervezetet, amely néhány reformintézkedés mellett lényegében az 1849 után beállt teljes függőségben tartotta volna Magyarországot. A másik szélsőséget Kossuth és itthoni hívei képviselték, akik minden részleges engedményt elutasítottak és továbbra is a teljes fordulat, a Habsburg Ausztriával való szembenállás előkészítését szorgalmazták. Deák lojális volt az osztrák uralkodó felé, ugyanakkor fönntarthatatlannak ítélte az 1849 utáni interregnumot; a nemzet és a király törvényen kívüli szembenállását. Nem elsősorban politikai, hanem alkotmányjogi alapon akarta rendezni Magyarország státuszát, aminek feltétele az 1849 után megszakadt alkotmányos jogfolytonosság helyreállítása volt. A kiegyezés nagy érdeme, hogy Ferenc József az 1848-as törvények alapján elfogadta a magyar függetlenséget és az alkotmányosságot, így 1867-ben helyreállt az alkotmányos jogfolytonosság. E bonyolult kompromisszum értelmezése ma is vita tárgya. Több tény azt a nézetet erősíti, amely szerint a kiegyezés az adott pillanatban – a nemzetközi viszonyok alakulása miatt – főként Ausztria érdekében állt. Az Osztrák-magyar Monarchia létrejötte nagy jelentőségű politikai esemény volt, amelynek következtében Franciaország és a német birodalom mellett kialakult a kontinentális Európa harmadik nagy erőcentruma. A monarchiában mindenekelőtt annak a magyar nemesi osztálynak és a polgárság egy részének helyzete erősödött meg, amely hagyományosan a császári házhoz való hűséget tekintette politikai prioritásnak. Deák nem vállalt közjogi tisztséget az új államban, parlamenti képviselőként szorgalmasan dolgozott tovább. A nagy megyei reform, a klasszikus váltójogi kodifikáció bevezetése az ő nevéhez fűződik. A kiegyezés politikai jelentősége az alkotmányos jogfolytonosság helyreállítása mellett a nemzeti lét megtartása, az ideiglenes stabilizáció és az az útkeresési pozíció, ami a nemzetgyűlés előtt újra reális lehetőséggé vált.

Magyarország gyarmatosítása európai érdek

A Magyarországon szinte teljesen ismeretlen mű politikai vezérgondolata a következő: „Az igen alacsony gazdasági, ipari és kereskedelmi fokon álló Magyarország gyarmatosítása mind az osztrák császárállam, mind Németország, mi több; egész Közép-Európa számára létfontosságú”. A mondat villámként hasít a Magyarországgal foglalkozó politikai irodalom betűtengerébe. Kegyetlen, éles fénnyel világít rá arra, amit a nemzettudat, a politika és a történelemtudomány több, mint kétszáz éve makacsul nem akar tudomásul venni: Magyarország hatalmi ereje már a XVII. században végzetesen elapadt. Ennek nemcsak külső, hanem komoly belső okai is vannak, de a lényeg mégis az, hogy az ország innentől kezdve nem önálló tényezője Európa politikai színpadának. A szentistváni Magyar Királyság első fél évezrede az országra zúduló veszedelmek dacára a folyamatos erősödés, a hatalom növekedésének korszaka volt. A magyarok egyre följebb léptek az európai államok hatalmi létráján. A magyar történelemszemlélet szerint abban az időszakban Nyugat-Európa többször megtagadta a segítséget Magyarországtól a támadó Mongol Birodalom és a Török Császárság elleni nagy háborúiban. Ebben a megközelítésben ugyanannyi torzítás van, mint abban, hogy a magyarság az egész keresztény Európát mentette meg a keleti támadásoktól (Ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a magyar álláspont máig ugyanezt a nézetet tükrözi.) A nyugat-európai monarchiák és fejedelemségek mindig elegendő katonai erővel rendelkeztek ahhoz, hogy megvédjék magukat, amint az be is bizonyosodott, amikor 1683-ban az oszmán csapatok Bécs ellen vonultak. XI. Ince pápa közvetítésével szövetség jött létre Lipót császár és Sobieski János lengyel király között. A lengyel–német hadak tönkreverték az ostromló törököket. Ezután Európa összefogott és összeadták a pénzt, hogy Közép-Európát fölszabadítsák a török megszállás alól. Az osztrák csapatok kiszorították a törököket a Dunántúlról, majd elfoglalták Budát. (A Thökölyt elhagyó kurucok közül sokan csatlakoztak a császári csapatokhoz.) Fölszabadították Erdélyt és 1691-re - a csak két évtized múlva visszafoglalt Maros-Tisza-Duna köze kivételével – az egész ország területe a Szent Korona birtokába jutott. Ausztria a felszabadított területeket idegen családoknak adta; Erdélyt nem csatolta vissza Magyarországhoz, hanem önálló császári tartománnyá nyilvánította; a Délvidéket kiszakította Magyarországból, szerb lakosságot telepített oda és határvidékké alakította át. Ez mutatja az érem másik oldalát: Ausztria meghódított területnek tekintette Magyarországot, és a törökök kiűzésével egyidőben szétrobbantotta a Szent Korona államának területi egységét. Ez volt a nulladik Trianon.

Ettől kezdve Magyarország lejtőre került. Hatalmát soha többé vissza nem nyerte. Kossuth 1848/49-es sikertelen függetlenségi harcát leszámítva a XVIII. század elejétől több mint kétszáz éven át, 1918-ig nem volt magyar politikus – ideértve II. Rákóczi Ferencet, Wesselényit, Széchenyit, Andrássyt, Deákot, Apponyit, Tiszát, sőt az 1850-es évek közepétől magát Kossuthot is –, aki a függőség fölszámolását és az önálló Magyarországot magyar nemzetiségű király trónra emelésével képzelte el. (A többség a Habsburg-háznak, Rákóczi emellett a bajor és a porosz királynak, míg Kossuth az orosz cárnak és III. Napóleon francia császárnak szánta Szent István koronáját.) Nem állja meg a helyét az a – legkiválóbb történészeink körében is elfogadott – nézet, amely szerint a szabadságharc után a bosszúállás volt Ferenc József magyarellenes cselekedeteinek fő motiváló tényezője. A császári udvar politikáját az a realitás határozta meg, hogy a birodalom első számú tartományának tekintett Magyarországon tátongó mély hatalmi űr a szabadságharc leverése után szabad utat nyitott Ausztria számára egy modern közép-európai gyarmati berendezkedés megvalósítására. Ausztria érdeke megkövetelte, hogy a több évtizedes magyar hatalmi űrt kitöltse, és így biztosítsa kontinentális erőegyensúlyi helyzetét Franciaországgal, Németországgal és Oroszországgal szemben. A bosszú és a magyarsággal szembeni igazságtalanság démona a XIX. század közepén jelenik meg politikai- és történelemszemléletünkben, és a reális megközelítés helyett ettől kezdve ez a romantikus és a valóságon átnéző felfogás a magyar nemzettudat meghatározó elemévé vált. Ez a magyarázata annak, hogy az 1867-es kiegyezés a magyarok szerint valójában Ferenc József megtérésének magasztos pillanata, vagyis a ló másik oldala. A császár szíve megenyhült és a magyarok által méltán szeretett Sissivel a karján kitárta a nyugalom, a boldogság, a gazdagodás, a fejlődés, és a finom süteményekkel teli elegáns cukrászdák kapuját a hálás Magyarország előtt.

Ferenc József uralkodói koncepciójának alapja Mária Terézia birodalmi eszmeköre volt, de politikai felfogása sokkal inkább II. József nézeteiben gyökerezett (lásd: Szent Korona, erő, hatalom I., Leleplező 2010/2.). Mária Terézia morális alapon tett engedményeket Magyarország számára. Ezt azonban kizárólag azért engedhette meg magának, mert az osztrák modernizáció nagy erővel bontakozott ki uralkodásának ideje alatt. Hosszabb távon egyértelmű volt, hogy az anakronisztikus gondolkodású, és a feudális viszonyokat tűzzel-vassal védelmező magyar nemesség önző érdekei az egész birodalom hatalmi potenciálját veszélyeztetik. Ez a felismerés tükröződött a kalaposkirály, II. József uralkodási felfogásában. Ferenc József ugyanezt a koncepciót állította abszolút értelemben és kíméletlen határozottsággal politikájának középpontjába.

Az első Trianon

Az európai rokonok nélküli Magyarország szálka volt az európai nemzetek szemében. E tekintetben folyamatosság van a középkori és az osztrák megszállás alá került Magyar Királyság helyzetének értékelésében. A német nyelvterület uralkodói hol ellenséget, hol szövetségest láttak az erős Magyarországban. Az oroszok, a franciák, később az angolok is németellenes erőösszpontosításuk szempontjából láttak akadályt a magyarságban. A Szent Korona országainak nem magyar nemzetiségeiben a XVIII. századtól fokozatosan erősödtek a centrifugális feszültségek. Az ország a nagyhatalmak potenciális ellensége volt. A nyugati államok érdekeivel egybevágott, hogy a keleti birodalmak hadseregei kiiktatják Magyarországot az európai hatalmi struktúrából. Ez a reális magyarázata annak, hogy Magyarország nem kapott segítséget sem a mongolok, sem a törökök elleni háborújában. Ferenc József koncepciójának három pillére volt: a magyar alkotmányos jogok semmibevétele; a központosított közigazgatás; valamint a teljes németesítés. Ez az uralkodói eszme célratörő, és határozottságban fölülmúlta Mária Terézia és II. József intézkedéseit. Ferenc József félresöpörte a császársághoz hű magyar nemesség kívánságait is. Minden nemzeti perspektívától megfosztotta a magyarságot. A nemesi osztály rádöbbent arra, hogy a császár új frontot nyitott Magyarország ellen és békülékeny konszolidáció helyett a nemzet a megsemmisülés veszélyével került szembe. De ebben a helyzetben is magyar királyként tekintett Ferenc Józsefre, annak ellenére, hogy az osztrák császár elutasította a magyar korona felvételét. Somssich Pál Somogy megyei földbirtokos 1850-ben Bécsben megjelent esszéje a Szent Korona-tan szellemében állapítja meg: „Magyarország királyának nincs törvényes joga arra, hogy a nemzetet kiirtsa és megsemmisítse.” Egy évvel a világosi fegyverletétel után nemzetmentő mozgalom kezdődött, amelynek élén a császári házhoz leghűségesebb magyar nemesek álltak. A Pester Morgenblatt című napilap közölte annak a beadványnak a szövegét, amelyet a nemzeti lét és az önállóság védelme érdekében huszonhárom magyar főnemes intézett a császárhoz. Az aláírók között szerepel gróf Apponyi György, báró Jósika Samu, gróf Zichy Ferenc, gróf Széchenyi Pál, Ferdinand Fürst zu Bertzenheim, gróf Esterházy János, gróf Dessewffy Emil, Pallavicini Alfonz márki, Johann Graf Waldstein, gróf Andrássy György. A császár ingerülten kijelentette: „Ez nyílt hadüzenet!” Elutasította a nemesi delegáció személyes meghallgatását. Meggyőződése volt, hogy a magyar főurak ugyanazt folytatják, amit Mária Teréziával és II. Józseffel játszottak el, és ami fölött végleg eljárt az idő. Azokat a nemeseket, akik megpróbáltak szót emelni az erőszakos németesítés és a beolvasztás ellen, ókonzervatívoknak nevezték el. Walter Rogge osztrák történész 1872-ben megjelent könyvében így írt róluk: „ravaszul hazafias szolgálatnak álcázták azt, ami csupán maradi érdekeik képviselete volt”. A császár politikailag rendkívül veszélyesnek tartotta őket. Mint mondta: „Sok kárt okoznak nekem a magyar ókonzervatívok. Éppoly felforgatók, mint a többiek. Így is kell velük elbánni”. A birodalom korszerűsítése a kor sürgető követelménye volt. Az osztrák kormányzat az egész birodalom területére vonatkozó modernizációs tervet dolgozott ki, amit Ferenc József a magyar nemzeti lét megszüntetésével párhuzamosan akart végrehajtani. A közigazgatási átszervezés ürügyén Schwarzenberg megszüntette a Magyar Koronához tartozó területek egységét, és 1850 elejére földarabolta az országot. Az új területi megosztás nyomán a trianoni békeszerződésben hetven év múlva létrehozott Magyarország körvonalai jelentek meg. Ez volt az első Trianon, amiről a magyar történelmi emlékezet megfeledkezett. Az új felosztás a későbbi módosítások ellenére az ötvenes években – főként a külön kezelt Horvátország, a temesi bánság, Bács-Bodrog megye és Erdély vonatkozásában – változatlan maradt. A déli részek Horvátország, Szlavónia és Erdély között Szerb Vajdaság néven külön tartománnyá alakultak. Magyarországot a kormány öt kerületre osztotta fel, ezek élén katonai parancsnokok álltak, alájuk rendelt polgári ügyintézőkkel. Az öt kerületi központ Pest, Sopron, Pozsony, Kassa és Nagyvárad lett (Debrecen, Kecskemét, Szeged, Pécs, Székesfehérvár székhely-státuszát eltörölték), ezzel megszüntették a természetes és történelmileg kialakult földrajzi összefüggéseket. Magyarország területén az osztrák törvénykezést léptették életbe, a tanítási nyelv a német lett és a Németországból bevándorlókat kedvezményekben részesítették.

Az ötvenes évek elején a birodalomban feszült volt a hangulat. Bécsben, Milánóban, Prágában és Pesten teljes erővel dolgozott az osztrák titkosrendőrség, ami a második legnagyobb ilyen szervezet volt Európában. Különféle emigráns- és anarchista-szocialista földalatti csoportok veszélyeztették a biztonságot. A császár a béketeremtés érdekében a 48-as forradalmak sok elítéltjét engedte szabadon, de az akkor megalakult csendőrségnek parancsot adtak a gyanús elemek begyűjtésére. Miközben New York az Amerikába látogató Kossuthot ünnepelte, Párizsban Bonaparte Lajos államcsínye és a katonai diktatúra bevezetése után hajsza indult a demokrácia hívei ellen.

Ferenc József elérkezettnek látta az időt, hogy a magyar királyság bekebelezését véglegessé tegye. Schwarzenberg halálát követően személyesen vette át a kormány irányítását. A császár után a legtöbb hatalom Karl Ludwig Graf Grünne tábornok kezében összpontosult, aki a katonai iroda főnöke volt. Kempen csendőr-altábornagy lett a rendőrminiszter és a titkosszolgálat főnöke. A magyarországi rendészeti ügyeket Bach belügyminiszter irányította (róla nevezték el Bach-korszaknak az ötvenes éveket). A letartóztatási hullámok és a szabadulások összevissza váltogatták egymást. A császár úgy látta, hogy a helyzet megfelelően alakul és magyarországi látogatásra szánta el magát. Hajója, az Erzherzog Albrecht, 1852 június 5-én délután kötött ki Pesten. Ferenc József augusztus közepéig tartózkodott a Szent Korona területén, bejárta az ország több vidékét (állítólag a legjobban a Hortobágy tetszett neki). Megjelenését mindenütt fokozott rendőri készültség és letartóztatási hullám előzte meg, de elégedetten utazott haza.

A teljes cikk a Leleplező - 2010/4 - számában olvasható, vagy megrendelhető az alábbi elérhetőségeken. 

A LELEPLEZŐ KÖNYVÚJSÁGOT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY RENDELJE MEG AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:

SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77

Mail: hajnalka.szlimak@gmail.com

Ára: 1490 Ft + POSTAKÖLTSÉG

2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON,

1050 Ft-ért + POSTAKÖLTSÉG,  csak internetes rendelés esetén.

 

 

Oldal: SZENT KORONA, ERŐ, HATALOM - Virág András
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - A LEGJOBB ARCHÍV CIKKEK 2010 ÉVFOLYAMAI - © 2008 - 2024 - borbortokosklub.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat