Ezt mindenkinek el kell olvasnia,  komolyan vennie!

Orbán Viktor: A piac csak a tőkével rendelkezők érdekeit védte

Jobboldali korszak Európában


(2009. július 25. Magyar Nemzet )

Húsz évvel ezelôtti legvérmesebb reményeinknél is gyorsabban omlottak össze a kommunista rendszer hídfôállásai világszerte. Csak zárványok, néhány sziklás zátony emlékeztet az elsüllyedt világbirodalomra. Ha azt nem is gondoltuk, hogy ezzel a történelem véget ért volna, de aligha jutott eszünkbe, hogy húsz év elteltével újabb korszakos változás bontakozik ki a világtörténelem horizontján. Pedig ma éppen ez történik.

Súlyos hatalmi és gazdasági változások jégzajlásai sodorják magukkal a világot. Az amerikai elnök székét jó elôre odaítélték a hagyományos hatalmi elit legsikeresebb fehér asszonyának, és végül egy kívülrôl érkezô afroamerikai férfi találta magát benne. A szétesett, kifosztott, leírt Oroszország bámulatos fordulattal feltámadt, újraszervezte magát, és megint nyílt hatalmi törekvések vezetik külpolitikáját.

Ázsia a tektonikus mozgásokat megilletô borzongással ve-gyes ámulattól kísérve emelkedik egyre magasabbra, hovatovább megfordította a globalizáció mélytengeri áramlatát, ma már nem a nyugat, hanem Kína a szabadjára engedett világgazdasági folyamatok elsô számú haszonélvezôje, s nemcsak saját hatalmas belgazdaságának pályáján jelentette be visszavételi igényeit, hanem már a nyugat saját belpiacainak kapuját döngeti, s szakítja be hamarosan. És a sor folytatható. Okkal érezzük úgy: bármerre fordítjuk tekintetünket, a változások rengéshullámai körülöttünk átrendezik a megszokott tájképet.

Ám minden változásnak van fókusza. Elsô látásra az igazán fontos dolgok a gazdaságban történnek, ám alaposabb elemzés után nem ott, hanem a politikában találhatjuk meg a mozgások epicentrumát. Méghozzá Európában, az európai politikában. Európában most lezárul egy korszak, egy történelmi fejezet, elveszíti érvényét egy szellemi koordináta-rendszer, amely megmérte, megítélte és minôsítette eszméinket, politikai és gazdasági ideáinkat, sôt észjárásunkat is. Úgy tûnik, a legfontosabb dolgok valóban a fejekben dôlnek el.

Európában véget ér a neoliberalizmus korszaka. Nem egyszerûen a neoliberalizmus zászlóvivôjévé avanzsált európai baloldali pártok hanyatlásáról van szó, hiszen a neoliberalizmus korszakában jobboldali pártok szép számban és tekintélyes országokban is kormányzati magaslatokra verekedték magukat, sôt idônként két választási cikluson keresztül is sikerült megkapaszkodniuk ott. A koordináta-rendszer azonban – amely megmutatta, mi a jó és mi a rossz – a gazdasági és a politikai gondolkodást meghatározó korszellem, a mindenkori kormányok politikai mintázatára való tekintet nélkül a neoliberalizmus volt.

Nem egyszerûen arról van szó, hogy a hadiszerencse forgandóságának megfelelôen most a baloldali pártok kerültek alulra és a jobboldaliak felülre, és nem is egyszerûen az európai szocialisták konjunkturális vereségérôl és a néppártiak felülkerekedésérôl.

Nem csupán arról van szó, hogy a pénzügyi válság kellôs közepén az ellenzékben levô jobboldali pártok – mint például a Fidesz – taroltak, hanem arról, hogy a jobboldal mindenhol tarolt.

Ha ellenzékben volt, ha kormányon, latin és északi, nyugati, közép- és keleti országokban, az Európai Unió magjában és perifériáján, régi demokráciákban és posztkommunista országokban egyaránt. A mindig létezô kivételek ezúttal súlytalanok.



A jobboldali diadalmenet háttere


Akik szellemi pályáról érkeznek a politika világába, rendszerint úgy gondolják, hogy egy politikai korszak uralkodó szellemi irányzatának középpontjában egy ideológiai rendszer, sôt filozófiai erejû tételek állnak. A neoliberalizmus azonban furcsa szerzet. „Ha valamirôl nem sikerült jó fényképet készítened, azért van, mert nem vagy elég közel hozzá” – ilyesfélét tanácsolt egy manapság kiállított egykori fotómûvész-legenda. Csak egészen közelrôl fedezhetô fel az is, hogy a neoliberalizmus esetében mítoszok, tabuk, babonás hiedelmek kusza és nyomasztó szövevényével állunk szemben. 

Figyelemre méltó, hogy az a szellemi kör, amely a leghangosabban szokta a középkort sötétként emlegetni – nem utolsósorban azért, mert az emberek akkor hittek a csodákban –, ugyanilyen hangerôvel sujkolta Európa fülébe, hogy létezik, velünk él, itt van köztünk egy nagy csoda, egy nagy varázslat, amely minden társadalmi problémát megold: a piac. Az állami ellátórendszerek, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatás és a közlekedés legjobb mûködtetôje is a piac lehet. Mindent piacosítani kell. A piac szent, de legalábbis szent tehén, a piac morális, a piac önszabályozó. A piac megadja a választ arra a kérdésre is, mi jó az embernek. Aki kételkedni mert a piac mindenhatóságában, a nagy varázslatban, azt eretneknek bélyegezték, maradinak, konzervatívnak skatulyázták, aki nem képes követni a modern világot. Sôt, aki nem értett a szép szóból, hamar a veszélyes és szélsôséges alakok listáján találhatta magát.

A nagy csoda szemünk láttára, a legnagyobb világnyilvánosság elôtt befuccsolt. A nagy varázslatról szóló mítosz összeomlott. A világ ma a varázslatvesztés idôszakát éli. A varázslat ugyan nem sikerült, ellenben hatalmas pénzek tûntek el. A világ a saját bôrén tapasztalja meg, hogy a piac sem pénzügyi, sem erkölcsi értelemben nem képes önszabályozásra, és nem is lehet, mert nem tévedhetetlen.

A piac megtéveszthetô, félrevezethetô, védtelen az emberi mohósággal és kapzsisággal szemben. Ezt a leckét tanulja most a nyugat. Most tanulja azt a leckét, hogy az emberi élet néhány létfontosságú területét legjobban megszervezni és mûködtetni mégis csak a nem piaci, azaz nem profitszerzés érdekében társult közösségek, vagyis a nemzetek és azok ágensei, az államok képesek. Sôt, a gazdasági zuhanás okozta elsô pánik enyhültével a – még ha csak átmenetileg is – szelídülni látszó viharfelhôk mögül az a felismerés is kivillan, hogy a nemzeti közösség irányította állam nem csupán az egészségügynek, az oktatásnak, a nyugdíjrendszernek, a közbiztonságnak jobb gazdája, mint a piac, hanem a piac okozta összeomlás elkerülésének is az állam a záloga, sôt magának a piacnak is az állam lehet a megmentôje. Az elszabadult és önmagát a szakadék szélére sodort világgazdaságot, és vele együtt a máskor roppant okos, az államot, a nemzeti közösséget lesajnáló pénzelitet az államnak, a nemzeti közösség választott vezetôinek, a politikusoknak kell kihúzniuk a slamasztikából.

Mi lenne most Európa-szerte, ha maximálisan megvalósult volna a neoliberális elgondolás, és most nem lennének erôs nemzetek és államok, s az államok kezében nem lennének olyan gazdasági eszközök, mint az állami nyugdíj, az egészségbiztosítók, a fejlesztési intézetek és a garanciaalapok? Ki mentené meg a bankokat, a pénzügyi vállalkozásokat, a globális vállalatbirodalmakat? Aligha azok, akik a bajt okozták.

Az amerikaiak válságkezelésének az európaiakétól elütô módszerei, és az ebbôl fakadó egyre élesebb vita oka, hogy a dollár világpénz mivolta lehetôvé teszi az amerikaiak számára, hogy veszteségeiket, illetve az azt orvosló költségvetési kiadásaik terhét globálisan szétterítsék. De ez már egy másik írás tárgya lehet.



Az európai baloldal drámája

A baloldal útja, amely mostani, korszakosnak látszó összeomlásához vezetett, értékes tanulságul szolgálhat az európai jobboldal számára, feltéve, hogy hajlandó más hibájából is tanulni. 

A baloldal utolsó húsz éve annak a valószerûtlennek tûnô történetnek a korszaka, amikor a tôkével nem rendelkezôk érdekeinek védelmezôje, az államot a piaci profittörekvések társadalmi korlátjaként értelmezô politikai család a tôkével rendelkezôk érdekeinek kiszolgálójává, a piacosítás zászlóvivôjévé és az állam lebontásának szószólójává vedlik át.

Ugyanakkor még ez a dicstelen vég sem engedi meg, hogy elfeledkezzünk a baloldal történelmi érdemeirôl. Az ellenfél csúfos és méltatlan bukása sem indokolja a felülkerekedni látszó gyôztes méltánytalan ítéletét, különösen, ha igényt tartunk a hajlíthatatlan, ám méltányos küzdô fél pozíciójából fakadó erkölcsi tôkére. A baloldal volt az a politikai mozgalom, amely a XIX. századtól azt a célt tûzte ki, hogy a tôkével nem rendelkezô társadalmi rétegek számára harcoljon ki bizonyos alapvetô jogokat.

A polgári demokráciák alkalmazkodóképessége, befogadó természete nyugaton visszaverte a forradalmi indíttatású baloldali kísérleteket, ugyanakkor a parlamentáris talapzatú baloldali mozgalmakat és programjaik legfontosabb tételeit beépítette az európai történelembe. A XX. század úgy vonhatta meg saját politikai és társadalmi teljesítményének mérlegét, hogy a pusztító világháború lövészárkain és a dögletes diktatúrák tetemén átlépve, a munkából élôk számára most már törvények biztosítják azokat a jogokat, amelyeket az európai felfogás alapvetô emberi és szociális jognak tekint.

Számunkra – akik hisszük, hogy a politikai közösségek, köztük a saját politikai közösségünk történelmi küldetéssel rendelkeznek, de legalábbis rendelkezhetnek – a történelem természetes menetébôl következik, hogy a küldetések, ahogy születnek és felemelkednek, úgy le is hanyatlanak és véget is érnek.

Az európai baloldal küldetése itt ért véget. Minden bizonnyal felfedhetô egy összefüggés, amely a baloldal hanyatlása és a hagyományos munkásosztályok átalakulásával járó társadalmi szerkezetváltozások között áll fenn. Sôt, egy másik is, amely a baloldal hanyatlása és a Szovjetunió összeomlása között mutatkozik. Ennek rögzítése inkább a baloldal új történelmi küldetésén dolgozók tolla után kiált. A jobboldal számára itt és most elegendô annak megértése, hogy a baloldal politikai válságba került, ideológiai ûrben találta magát. A baloldaliság céltalanná vált.

A jobboldalnak arra is fel kell figyelnie, hogy idôközben kialakult egy baloldali gazdasági elit, és bár a posztkommunista országokban ez szemet szúróbb formában történt, de a jelenség páneurópai természetû. Ennek az új baloldali pénzügyi és gazdasági elitnek a tagjai egyre inkább olyan átláthatatlan elôjogokat és kiváltságokat kezdtek maguknak követelni, amelyek ellen a baloldal küzdött. Ez az elit, pontosabban ennek az elitnek az elterpeszkedése és a baloldal hagyományos gondolkodásmódjának, önképének lassú, de alapos felôrlése eredményezte azt, hogy a baloldali politikusok a baloldal korábbi énjétôl idegen életutakra kalandoztak. Nem az indokolatlan és nehezen igazolható meggazdagodásról, és nem is az annak hátterében gyaníthatóan megbúvó, a nagytôke és a mindenkori kormányok érintkezésébôl fakadó potenciális és valóságos korrupcióra utalok, amely, és amely ellen folytatott politikai és jogi küzdelem végigkíséri a mo-dern nyugati politikát.

Inkább azokra a meghökkentô életpályákra hívom fel a figyelmet, amikor baloldali párt- és kormányvezérek multinacionális cégek vezetôjeként morzsolják a nyugdíjig hátralévô napjaikat, vagy amikor választási vereségük után egy általuk miniszterelnökként létrehozott nemzetközi vegyesvállalat elnökeként látjuk ôket viszont, vagy amikor kétes, sôt aligha kétes körülmények között milliárdossá lett korábbi politikusok ereszkednek vissza a szocialisták pártjának vagy kormányának elnöki székébe. Az ideológiai ûr mellé az európai baloldali vezetôk jóvoltából meghasonlás is társult. A recept régi, ismert és bombabiztos. Ideológiai ûr plusz meghasonlás egyenlô identitásválság. Ide szorult, erre a vakvágányra futott rá az európai baloldal.

A politikai rémtörténet azonban itt még nem ért véget. Az európai baloldal rövidlátó, sôt ostoba választ adott a kétségkívül válságos, súlyos és veszélyes helyzetére. Visszatolatott a vakvágányról, majd befordult az elsô zsákutcába. A baloldal identitásválságra válaszoló megújulási kísérletével még mélyebbre rántotta saját magát. A modern baloldal kísérlete az ideológiai ûr eltüntetésére, pontosabban feltöltésére abban öltött testet, hogy válogatás nélkül ideológiai ellenségnek nyilvánított mindenkit, aki az egyén minden – nemzeti, vallási, családi, nemi – korláttól való meg-, illetve felszabadítási programjával szemben állt. Így került egy zsákba a mérsékelt, a radikális és a szélsôséges jobboldal, a keresztény, a konzervatív, a tradicionális baloldali, és erre a zsákra a kirekesztô, a soviniszta, a nacionalista, az antiszemita, a retrográd címkéket ragasztották.

A baloldal a neoliberális antropológia kikötôjébe kormányozta saját hajóját. Egyfajta kisgazda antitézis született: se Isten, se haza, se család. Majd tetézte, ha egyáltalán lehet még tetézni ezt a bajt. Az ideológiai ûr betöltésére adott szellemi természetû válasza mellé, meghasonlásának orvoslására azt a megoldást választotta, hogy saját elitjének pénzügyi érdekeit beleerôltette a baloldaliságba. Ebbôl kerekedett ki a modern baloldal, a harmadik út ideológiája. A baloldal ezzel nemcsak bekormányozta saját hajóját a neoliberális kikötôbe, de ott horgonyt is vetett. A neoliberális modern baloldal nem kevesebbet állított, mint hogy a tôkével rendelkezôk önérdekének maximalizálása a leghasznosabb politika a tôkével nem rendelkezôk számára is. Még konkrétabban a piaci, vagyis profitszerzési alapokon mûködô egészségügy, oktatás vagy nyugdíjrendszer biztosítja legjobban a már korábban kiharcolt alapvetô emberi és szociális jogokat.

Eleinte nem tûnt fel, hogy ez lényegében olyan, mintha valaki úgy érvelne, hogy a csirke akkor nô a legjobban, ha a róka gondjaira bízzák. A „magánosítás buktatói”, a „piacosítás nehézségei”, az „idô kell, amíg az új rendszer beáll”, a „közép- és hosszú távú hozamok” hangos és idônként mutatós blablája, valamint a baloldali szellemi mûhelyek, közgondolkodók és közírók újra önmagukra találásának reményétôl hajtott, a neoliberális pénzügyi csoportok pénzével olajozott világmeggyôzô gépezet jól teljesített.

Egészen a tavalyi évig, amikor a kirobbant válság megmutatta, hogy a róka nem tudja szabályozni magát, ha beengedik a csirkeólba. Vagyis a modern baloldal neoliberális szemlélete nemhogy nem védi meg, hanem inkább veszélyezteti azokat az alapvetô jogokat és viszonyokat, amelyeket a XX. században sikerült kiharcolni mindenki számára. A gazdasági válság felszínre hozta a valóság lefojtott kútjából azt az egyszerû tételt, hogy a piac csak a tôkével rendelkezôk érdekeit védi, mert a piac meghatározó szereplôinek nem érdeke a tôkével nem rendelkezôk védelme, sôt gyakorta ezzel ellentétes érdekeik vannak. Valóság nevû nagybátyánk, aki elutazott, úgy tûnik, visszatérôben van, énekelné most Cseh Tamás. A levelét hozó postás helyett most már ô maga kopogtat az ajtónkon. Ne féljünk az igazságtól, és ne is haragudjunk a piacra amiatt, hogy ilyen a természete.



Mit éreztek mindebből a magyarok?

Ha nehéz is, nem lehetetlen szétválogatni azokat az összegubancolódott szálakat, amelyekkel a neoliberálissá lett európai baloldal korszaka és a magyar átmenet húsz éve összekapcsolódik. Kitapinthatjuk a privatizáció, valamit a diktatúra uralmi pozícióiból a demokrácia vezetôi pozícióiba igyekvôk dinasztiaalapítási kísérleteinek összefüggését, a vörös bárók, mágnások és milliárdosok felemelkedésének és a szocialista párt neoliberális átvedlésének összekötô szálait, a 80-as évek közepétôl induló kis- és középvállalkozások kiszorulását a kialakulófélben lévô új magyar tôketulajdonosok körébôl és a mindent megalapozó ideológiai tételeket, melyek szerint az állam rossz gazda, a kicsi és gyenge állam jótétemény, a „mi a jó” és „mi a rossz” kérdésére pedig a piac demokratikusnak tételezett üzleti döntéseibôl és nem a kormányzás felelôsségét viselô népképviselôk vitáiból sarjadhat ki a közérdeket szolgáló válasz. 

Az új jobboldali korszak alapjait körvonalazó írások szempontjából itt legyen elég annyi, hogy végül a magyar baloldalt felvásárolta egy neoliberális tôkéscsoport, amely, illetve akik az elmúlt hét évben elvették a magyaroktól mindazt, amit eddig pártállásra, ideológiai meggyôzôdésre, származásra, társadalmi, családi háttérre való tekintet nélkül közösen óriási nehézségek, hatalmas áldozatok árán felépítettünk és átmentettünk az elmúlt hatvanöt évben. Igen, a második világháború óta eltelt hatvanöt évben. Vitáink, forradalmunk és rendszerváltásunk ellenére közös teljesítményként.

Szétverték az egészségügyet, amely persze folyamatos átalakításra szorult, de mûködött, és néhány éve még nemzetközi összehasonlításban is megállta a helyét. Eltüntették a befizetett nyugdíjjárulékokat, az emberek nyugdíjbefektetéseit, és a magas adók és járulékok ellenére most még a nyugdíjakat is folyamatosan megnyirbálják. A nemrég nemzetközi tekintélynek örvendô oktatási rendszerünk a szétesés, a szétzüllés szélén egyensúlyoz. Bár köztudott, hogy a magyar veszélyeztetett fajta, amely egyre gyorsuló tempóban csúszik lefelé a demográfiai lejtôn, mégis szétverték a családtámogatási, gyermekvállalási és otthonteremtési rendszereket.

Nemcsak hagyták, hanem a rendôrség leépítésével még gyorsították is a közbiztonság szétesését: bandák randalíroznak, közismert maffiózók szabadon grasszálnak, s közben a neoliberális törvények több figyelmet fordítanak a bûnözôk védelmére, mint a törvényt tisztelô emberekre. 2004. december 5-én elvették tôlünk a nemzeti összetartozás élményét és méltóságát, amikor a szocialista kormány közpénzbôl magyar ellen uszította a magyart. 2006. október 23-án elvették a magyaroktól a demokráciába, sôt a politikai rendszerváltásba vetett hitet, miszerint többé nem történhet meg Magyarországon, hogy rendôrök békés emberekre támadjanak politikai megrendelés alapján. És végül átlépték a demokrácia utolsó határfolyóját is, amikor az immár kisebbségi szocialista kormány a titkosszolgálatokat politikai célokra használta fel.

Summa summarum, az MSZP radikális neoliberális párttá vált az elmúlt évek során, ezért zsugorodott össze, ezért veszítette el önazonosságát és ezért fenyegeti a jelentéktelenné válás veszélye. A szocialista pártnak már nincs politikája, nincs épkézláb vezetôje, csak üzleti érdekei vannak. A neoliberális politika kudarca végül hatalmi, politikai, gazdasági és szociális válságot idézett elô, amely összetalálkozván a nemzetközi pénzügyi válság hullámaival, hajótöréssel fenyegeti Magyarországot. A neoliberális szemlélet rombolása jól láthatóan nálunk érvényesült a leggátlástalanabb módon Európában. Ezért esett vissza példátlan módon évrôl évre a magyar gazdaság, és ezért lettünk sereghajtók.

A minden európai országénál súlyosabb válsághelyzetbe torkolló politika következménye, hogy két szélsôség viaskodása és hangpárbaja tölti be Magyarország politikai színpadát, s mintegy mellékesen zsugorítja jelentéktelenné azt a nemzetközi megbecsülést, ami az egykor élen járó Magyarország emlékébôl még megmaradt a nyugati világban. A szélsôséges liberális baloldal és a szélsôséges jobboldal szókartácsai beterítik a közéletet, gazdáik egymásba kapaszkodva lejtik birkózásnak gondolt táncukat, afféle magyar változatát adva az amerikai pankrátorok álviadalának, amelynek a mindenki által ismert koreográfia szerint következô Laokoón-csoport mutatványát elôre követeli a közönség. A radikális jobboldal feléledése az elmúlt évek szélsôségesen neoliberális kormányzásának következménye, s mindkettô rémálma a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biztonságot hozó polgári kormányzás és annak letéteményese, a mai kereszténydemokrata-polgári jobbközép politika.

A modern európai jobboldal feladata

Az európai néppártoknak, kinek-kinek a saját hazájában, s aztán közösen az Európai Unió testületeiben politikai vezetést és új szellemi alapokat kell teremteniük. Európában mindenhol a jobboldaltól várják a válság megoldását. Azt várják az Európai Unió polgárai, hogy a jobboldal teremtsen rendet, számolja fel azt a káoszt és bizonytalanságot, amit a bukott neoliberális politika hátrahagyott. Az európai jobboldalnak erôsnek és egységesnek kell lennie, különösen most, hogy a brit konzervatívok kiválása után és ellenére megôrizte vezetô szerepét az Európai Parlamentben, és uralja az Európai Tanácsot is. Szilárdan kézben tartja a kontinens meghatározó súlyú országainak kormányait Németországban, Franciaországban és Olaszországban is.

A folytatás a nyomtatott lapszámban olvasható...

RENDELJE MEG A LELEPLEZŐT AZ ALÁBBI ELÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:

SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77

Legfrissebb számok Ára: 1490 Ft

2009 számok és a régebbiek AKCIÓS ÁRON,

990 Ft-ért csak internetes rendelés esetén.

leleplezo2010@gmail.com

+ 36 20 221 9577

Oldal: ORBÁN VIKTOR: A piac csak a tőkével rendelkezők érdekeit védte...
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - A LEGJOBB ARCHÍV CIKKEK 2010 ÉVFOLYAMAI - © 2008 - 2024 - borbortokosklub.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat